Vannak-e látható nyomai a ma élők számára a Horthy-korszaknak? Alig. Ha Budapest vagy bármelyik település utcáit járta valaki a hatvanas évek elején, akár a Monarchia korába is képzelhette magát. Az első világháborútól a Kádár-korszak konszolidálásáig alig épült valami az országban. Inkább pusztult, esetleg újjáépült.

A viszonylag új épületek a szecesszió és a nemzeti szecesszió jeleit viselték, még akkor is, ha háború utáni konszolidáció néhány éve alatt, a gazdasági válság előtt épültek. Mint például az OTI „felhőkarcolója”, amelyet nem a modern magasépítés módszerével, hanem hagyományos technikával építettek. Épült néhány neobarokk templom és iskola, róluk, és a régi ceremóniák feléledéséről nevezeték a kort neobarokknak. Nagy szenzációnak számított a szegedi Dóm tér árkádjaival, és megépültek a sokat emlegetett Klebelsberg-kisiskolák. Ha ma elnéptelenedett vidékeken vezet utunk, a pusztaság közepén még látható egy-egy a mulandósággal dacoló, a hajdani falusi házaknál szívósabb, cseréptetős nyomortanya, ezt maradt belőlük, a hajdani tanyavilág eltűnt körülöttük.

A harmincas évek közepén kezdett valami modernebb építés kibontakozni, ennek emlékei láthatóak a keresztény gettónak is nevezett Lágymányoson és az Újzsélandnak is becézett Újlipótváros Duna-partján. Épült még néhány beton-templom, és az utolsó, háború előtti pillanatban a Horthy-híd, amely felrobbantva Petőfiként támadt fel. Hozzákezdtek még az Árpád-hídhoz is. Állnak ma is az első világháború hősi halottainak emlékművei, szerte az országban, ezek talán a legjellemzőbbek annak a kornak csüggedt, a múltban támaszt kereső, heroikusan szegényes hangulatára.

Egy-egy, a korszakkal foglalkozó dokumentumfilmben a hazafias ünnepségek képsorai között, mai szemmel döbbenten nézhetjük a korabeli hadsereg siralmas felszereltségét. Akkor talán ez a civil lakosság számára nem volt nyugtalanító, de más hadseregekhez képest elszomorító látni a kerékpárra ültetett „gyorsan mozgó alakulatot”, vagy a hadgyakorlatokra behívott parasztszekereken döcögő, utánpótlást szállító „vonatot”, a díszszemlén felvonultatott, egyszemélyes kis olasz Ansaldo harckocsit, amely olyannak tűnt, mintha egy pléhskatulyába derékig bebújt volna egy katona és ő cipelte volna.

Az irodalomban és a művészetekben ádáz harcot vívott egymással a nemzeti hagyományos és a kozmopolita modern. Szerencsétlen volt ez a harc, mert a nemzetiben is volt modern és a kozmopolitában is volt bóvli. A korszak közepe táján megjelent még a „népi” is, amely mindkettőt elutasította és fokozatosan, kialakult a máig tartó szerencsétlen népi-urbánus vita.

Az igazán jelentős művészek képesek voltak úgy alkotni, hogy maradandó emléket állítottak a kor valódi kultúrájának. Gondoljunk Aba-Novák, Bernáth Aurél, Kodály, Bartók, Babits Mihály műveire, mint a legemlékezetesebbekre. De a korszak legjellegzetesebb írója talán Szabó Dezső volt, aki egyszerre hadakozott minden irányban egy nemzeti modernségért, miközben csepülte a tulipántos, magyarnótás, műhazafias bóvlit és akit éppen úgy neveztek antiszemitának, mint harcos antinácinak. Az „antifasiszta”, mint gyűjtőfogalom abban a korban nem, csak később a bolsevisták szótárában létezett.

Az a korszak talán az utolsó volt az emberiség történetében — és ez nem magyar sajátosság — amikor lehetett még kisipari módszerekkel is komoly tudományos eredményeket elérni. Így abban az időben a magyar tudományosság még lépést tudott tartani sok téren a nemzetközi mezőnnyel, orvosok, kémikusok, technikusok tudtak általános érvényű újat produkálni. Példa rá az egyetlen, akkor itthon kitermelt Nobel-díj. A „porosz” iskolarendszer megfelelő alapossággal készítette fel azokat, akik tanulhattak. A gimnáziumi érettségi, valamelyes továbbképzéssel abban az időben még elegendő volt a legtöbb munkakör ellátásához és az egyetemi diploma a legfelsőbb képesítést kívánó feladatokra. Még a mai, nyolc általánosnak megfelelő „négy polgári” képzés is számos szakma elsajátításának alapja volt. Eltöprenghetünk rajta, hogy vajon a követelmények nőttek azóta horribilisen magasra, vagy a képzés süllyedt a mai színvonaltalanságra.

Kétségtelen, hogy a Ferenc József-kor sajtószabadsága korlátok közé szorult, sok mindent, a fennálló rendszert, csak nagyon módjával lehetett bírálni, de a cenzúra elsősorban a bolsevizmus, a náci-német nacionalizmus, és a szabadkőművességnek tulajdonított destruktív libertianizmus ellen lépett fel. A sajtóper fogalma nem volt ismeretlen, és ha valaki rettentően szókimondó akart lenni, vagy betiltott sajtótermékben szerepelt, bíróság elé került. A nyílt bolsevista szervezkedés vagy sajtó terjesztése életveszélyes vállalkozás volt.

Hogy mi minősült annak, meglehetősen tág határok között mozgott.

Utólag, a második világháború óta, a holokauszton kívül a legtöbbet talán erről lehetett és lehet mai napig is olvasni, hallani a médiában, mintha ebből állt volna a Horthy-rendszer.