Az első kormányoknak mindent nulláról kellett kezdeniük. Az országnak szövetségese nem akadt, ellensége annál több. Ugyanakkor a magyarság nem tudott belenyugodni a trianoni békébe, a kormányok, szervezetek erre vonatkozó ígéretekkel próbálták a közvéleményt nyugtatani, ezzel viszont tápot adtak a nemzetközi gyanakvásnak. Az országot csak késve vették fel a mai ENSZ elődjébe, a hírhedt Népszövetségbe, amely gyakran sóhivatalként működött az államok közötti vitákban.

Időnként súlyos bonyodalmakat okozott egy-egy felelőtlen magánakció, mint a frankhamisítás, amellyel néhány dilettáns, Franciaország gazdasági helyzetét akarta megrendíteni, vagy Sándor szerb király meggyilkolása, amelyhez az országnak semmi köze sem volt.

A hajdani Monarchia szövetségesei Németország és Olaszország voltak és kültagként a velünk ellenséges Románia. Ezekből lehetett válogatni. Adódott még az újonnan alakult Lengyelország, amellyel érdekütközéseink nem voltak és létezett egy nemzeti rokonszenv közöttünk.

Németország hozzánk hasonló helyzetben volt, Ausztria – amellyel annyit villongtunk – szintén. Olaszország viszont a háborúban hivatalosan ellenünk, valójában Ausztria ellen harcolt. Mindegyik súlyos belső problémákkal küzdött. Ez volt a választék.

A legfelsőbb körökben volt egy idealisztikus elképzelés, hogy a konzervatív, arisztokratikus angol berendezkedés rokonszenvezhetik a hasonló magyar rendszerrel. Akadt egy újsütetű angol főrend, lord Rothermere, akit sikerült megnyerni a magyar ügynek. Akadt még olyan bolond is, aki a lordból magyar királyt akart csinálni, I. Radomér néven. A vele fennálló kapcsolat azonban sohasem vált a két állam közötti barátsággá.

Időközben Olaszországban Mussolini megszerezte a hatalmat és kiépített egy újtípusú diktatúrát, a fasizmust, amely formailag királyság maradt, valójában azonban egypárti diktatúra volt és kezdetben sikerrel modernizálta az egyes részeiben elmaradott országot. Rómában pedig továbbra is megőrizte nemzetközi tekintélyét a pápaság, amellyel Magyarország hagyományosan jó kapcsolatot tartott fenn.

A katonás, parancsolgatós, egyenruhába bújtatott fasizmus, ráadásul kommunistaellenes volt, de egyáltalán nem volt antiszemita, így nagyon megfelelt annak a magyar ízlésnek, amely a háború hatására sokakban kifejlődött, de addig nem talált megfelelő formát. Olaszország pedig, letérvén a liberális rendszerek politikai és gazdasági gyakorlatának útjáról, elhidegült háborús szövetségeseitől és új barátok után nézett. Ehhez hozzájárult a feszült olasz-jugoszláv viszony. Így ez lett a magyar külpolitika első kitörési pontja és sikere.

A weimari Németország ugyan nem volt vonzó a magyar politikusok számára, de a magyar közvélemény a világháború óta egyre barátibb érzelmeket táplált a német-magyar fegyverbarátság iránt. A sokáig sikeresnek ígérkező német-magyar közös világháború emléke megszépült, a háborút viseltek szinte természetesnek érezték a német-magyar érdekközösséget, az ideiglenesnek tekintetett európai, „versaillesi” állapotok újjárendezésére. Németország legalább nem volt az ellenségünk. Amellett ott is erősödött az antikommunizmus, tekintettel az ott létező erős kommunista-szocialista baloldalra. A német jobb- és baloldal egyre militánsabb külsőt és politikai formát öltött és csakúgy mint az olaszoknál, a német jobboldalon is nacionalista és terjeszkedni kívánó politikát hirdettek, ami különösen vonzóvá tette egyes magyar körök számára a német szövetséget. A német náci és az olasz fasiszta párt egyre erősödő hajlamot ébresztettek Európa több országában, így nálunk is a példa követésére.

A konzervatív Bethlen-kormány Német- és Olaszországgal való kapcsolataiban a baráti, hivatalos, diplomáciai viszony szintjén. A nagy gazdasági válság azonban a konzervatív politikusokat háttérbe szorította és egyre inkább előtérbe nyomultak reformokat ígérő és követelő‚ addig a keresztény-nemzeti politikában belső ellenzékké erősödő, a Horthy-kor kezdeti radikális korszakát visszaváró, katonai múltjukból ideológiát kovácsoló politikusok, mint Gömbös Gyula. Ő már korán felvette a kapcsolatot a fasisztákkal és később a német katonai körökkel is, amelyek a náci párt támogatói voltak. Mikor Gömbös Gyula előbb honvédelmi miniszteri, majd miniszterelnöki megbízást kapott, megsokasodott hívei benne látták egy Mussolini szerepét betöltő politikust és a radikális nemzeti politika sikerre vivőjét, természetesen Horthy konzervatív államfői egyensúlya mellett. A kormányzó a köztudatban az angol kapcsolatok híve és képviselője volt és továbbra is erős konzervatív támogatást élvezett ahhoz, hogy Gömbös ne válhassék diktátorrá és az országot ne térítse teljesen egyoldalú német- szövetségessé. Az időközben hatalomra jutó Hitler kezdetben nem volt Mussolini szövetségese és Gömbös vágya volt a két diktátort összeboronálni. Tőle származott a Hitler–Mussolini avagy berlin–római „tengely” kifejezés, amelyhez harmadiknak Magyarországot kívánta csatlakoztatni. Ez a külpolitikai felállás a diktatúrák kezdetén csak vágyálomként létezett, de a nyugati nagyhatalmak, országunkat továbbra is negligáló magatartása miatt az egyetlen járható útnak látszott, ha Magyarország a nemzetközi életben valamiféle szerephez kívánt jutni és főcélját, az elcsatolt országrészeket vissza akarja szerezni, a szétdarabolt magyarságot pedig egyesíteni.