A Heti világgazdaság szokatlan terjedelmű (öt oldalas) írásban foglalkozik a KDNP múltjával és jelenével. A címben kifejezett túlsúly természetesen a pártnak a mai politikai életben és a kormánykoalíción belüli helyzetére utal. A hatást még fokozza a parlamenti kupola egész címlapot betöltő képe, a néhai vörös csillag helyére montírozott kereszttel és az ironikus főcímmel: „A maguk keresztje”. Mármint hogy mi lennénk a koalíció keresztje? Vagy a kormányé? A Fideszé? A politikai életé? Önmagunké? Ezzel a legutóbbi lehetőséggel érdemes egy kicsit foglalkozni. Az írás ugyanis gyakran utal a KDNP rögös pálya futásának ballépéseire, de valóban csak a közhellyé vált néhány, többnyire téves állítás szintjén, mintha a KDNP mindig csak afféle függelék lett volna a nagyok árnyékában.
d-y-ó
Tény, hogy a KDNP később lépett nyilvánosság elé, mint a vele rivalizáló, korábban megalakult MDF és FKGP, de egyrészt stabil eszmei háttere, másrészt néhány rutinos, külföldről hazatért, részben itthon átvészelt politikus, és a még élő, egykori támogatók munkájának következtében ezt a lemaradását pótolta. Az 1994-es választásokon a hátrányát ledolgozva a jobboldalon belül már egyenrangú partnerré vált. Téves a HVG-nek az az állítása, hogy a párt nem tudott minden megyében listát állítani. Éppen ellenkezőleg és így az első szabad választáshoz képest növelte eredményét. Három egyéni választókerületben is sikeres volt, míg az FKGP csak egy, az MDF is mindössze négy egyéni mandátumot szerzett, a Fidesz pedig egyet sem. Az összes mandátumok számában is kettővel megelőzte a Fideszt és csak néggyel maradt le a kisgazdáktól.
De a KDNP helyzete már az első ciklusban is erősödött a koalíción belül. Az induláskor csak egy miniszteri tárcát kapott, a ciklus végén már három minisztere volt: a szociális-egészségügyi, a titkosszolgálati és az ipari-kereskedelmi. Az ipari tárcát betöltő Latorcai János abban az időben a legnépszerűbb, legsikeresebb politikusok közé tartozott.
Ez a jobboldalon belüli megerősödött helyzet sajnos nem változtatott azon a tragikus fordulaton, hogy a választáson az MSZP abszolút, a milliónyi szavazatot kapott SZDSZ-el együtt pedig jóval több, mint kétharmados többséget szerzett. S a Fidesz abban a pillanatban még a két tábor között, a lét-nemlét határán állt. Ez ma fantasztikusan hangzik, de ha tárgyilagosak akarunk lenni, ez volt a helyzet. A ciklus közepén még legnépszerűbb fiatal párt a választásokon majdnem elvérzett.
A Fideszből és a frakcióból is kilépett 1993 novemberében a párt – Orbán Viktorral egyenértékűnek tartott alapítója – az éltes középosztályi hölgyek bálványa, a szőke herceg, a liberális Fodor Gábor jókora léket ütve a párt szavazótábor-ladikján. Ezt nem pótolhatta a közvélemény szemében Orbán Viktor javuló személyes kapcsolata a haldokló Antall Józseffel. Az a legenda sem, hogy a miniszterelnök utolsó óráiban Orbán gondjaira bízta az ország jövőjét. A jobboldali táborban szilárdan – és még jó ideig – tartotta magát az a vélemény, hogy a Fidesz liberális és valójában az SZDSZ ifjúsági tagozata. A MIÉP akkor volt alakulóban és a radikális jobboldaliak feszegették a többi jobboldali párt kereteit. Ilyen körülmények között a Fidesznek nem voltak esélyei komoly szövetségest találni. De ki emlékszik már 1994 tavaszára, a jobboldal válságára, az önkormányzati választások előtti időkre? Ráadásul az új kormány által megbuherált, kiszámíthatatlan választási törvény árnyékában! Csak nagyon kevesen tudtak róla, hogy Orbán a jobboldal felé nyitás gondolatával, egy nemzeti-konzervatív fordulat lehetőségével foglalkozik.
1994. augusztusában Orbán – KDNP-s kezdeményezésre – meghívást kapott egy háromoldalú megbeszélésre Surján Lászlóval, a KDNP elnökével és Boross Péterrel, az MDF akkori elnökével együtt. Az ajánlat az volt, hogy a három párt indítson közös főpolgármester-jelöltet Budapesten, Latorcai János személyében.
A megegyezés – az MDF rövid vonakodása után – létrejött. Ez mintha egy gátat szakított volna át, ezek után sorra jöttek létre hasonló helyi megállapodások, „polgári” címszó alatt, formálódni kezdett a későbbi Polgári Szövetség. Torgyán azonban szembement a megállapodással is, így akkor nem sikerült jobboldali főpolgármestert választani Budapesten, de a KDNP-s Latorcai János annyira megszorította Demszky Gábort – bár akit akkor még az MSZP sem rángatott – hogy legközelebb ez csak 2006-ban sikerült újra, most már Tarlós István koalíciós jelöltnek.
Az akkor megkezdődött első, alkalmi megállapodásokból azonban lassan kialakultak a későbbi Polgári Szövetség körvonalai.
