Ha azt mondanánk, hogy a KDNP-nek indulása után rossz sajtója volt, az megszépítő túlzás lenne. A KDNP-nek a rendszerváltást követő időben hosszú éveken át nem volt semmiféle sajtója. Szinte meg sem említették, nemhogy a baloldalon, de még a gyér közmédiában sem, hogy létezünk. Legalábbis a párt vezetősége, képviselői így érezték azokban az években, amikor az MDF és a kisgazdák állandó témát szolgáltattak a színtisztán ellenzéki – ballib nevet nyert pártállami médiának. Évekbe telt, míg a KDNP politikai pártként rászánta magát egy működő sajtóosztály felállítására, rendszeres sajtóértekezletek rendezésére. A tudósítók kötelességszerűen megjelentek és másnap a lapokban meg sem említődött, hogy ott voltak. A maximum az MTI hivatalos jelentése volt.
d-y-ó
Ez a bojkottra emlékeztető helyzet nem terjedt ki a párt elnökére, Surján Lászlóra, miniszteri minőségében, de ő úgy szerepelt a médiumokban, mint az „MDF-kormány”, az „Antall-kormány” tagja, nem pedig mint a koalíció egyik egyenjogú létező pártjának képviselője.
Ezt sokan felrótták neki, noha nem az ő mulasztása volt. Az Antall- és Boross-kormányok idején egyre sűrűbben mondogatták a pesszimisták, hogy a KDNP-nek saját jövője érdekében jobb volna kilépnie a koalícióból, mert ha nem, akkor viselni fogja a négy éves kormányzás minden súlyos következményét. Az esetleges kilépés viszont csak gyorsította volna az egész, nehezen induló rendszerváltási folyamat bukását. És akik már megízlelték a kormányra, a parlamentbe kerülés és ízét, azoknak nem nagyon fűlt a foguk egy idő előtti választásra. Így hát lenyelték, hogy a KDNP a nyilvánosságban alig létezik.
Persze felvetődött az a gondolat is, hogy a pártnak valamilyen saját orgánumot kellene teremtenie. Ehhez azonban soha nem sikerült a szükséges pénzt előteremtenie. A kormány másfél évi regnálás után létrehozta az Új Magyarország című napilapot, de kiderült, hogy a nagyközönséget nemigen érdekli a saját szolgálatára rendelt médium. Sem a tartalma, sem a fontossága.
Közben dúlt a médiaháborúnak nevezett küzdelem az elektronikus média birtoklásáért és lépések történtek egy sajtótörvény megfogalmazására.
A KDNP-ben az a hiedelem uralkodott, hogy Giczy György, az Új Ember egykori munkatársa média-szakember. Ez azonban tévedés volt, nemcsak őt, de sok más, jobboldali publicistát illetően is. A jobboldali táborhoz csatlakozott újságírók a pártállami időkben csak alárendelt szerepet játszhattak az akkori média-világban. Annak üzleti, hatalmi, pártpolitikai összefüggéseibe nem volt beleszólásuk, sem betekintésük, nem volt gyakorlatuk. És nem voltak összeköttetéseik azokhoz a nemzetközi sajtóhatalmakhoz, amelyek rátelepedtek a hirtelen támadt üzleti lehetőségekre. És nem voltak támogatóik a hazai pénzügyi körökben sem.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy ezen a téren a jobboldal – általában is, nemzetközi viszonylatban is – másodrendű szerepet játszott – játszik a mai napig is –, és még azok sem láttak a magyar jobboldali sajtó létrehozásában semmiféle érdekeltséget, akik amúgy állítólag jobboldaliak odahaza Európában.
Ebből a szempontból a Fidesz sem volt jobb helyzetben, mint a KDNP vagy az MDF. Amíg a Fideszt az SZDSZ csatlósának vélték, korlátlan nyilvánosságot élvezett, amint jobbfelé kezdett orientálódni, a média szembefordult vele, sőt, mivel közben az MDF és az FKGP, de még Csurka is legalább a nyomtatott sajtóban kiszorított magának egy kis helyett, a Fidesz két tűz közé került jobbról-balról, a saját sajtósai pedig a balliberálisokhoz csatlakoztak.
Az agyonhallgatás falát végül mégis Giczy Györgynek sikerült áttörnie elnökké választásának első év vége felé, az ő sajátos módszerével. Ez pedig az volt, hogy a párt irányvonalától egyre inkább eltávolodó nyilatkozatokat tett. Egyre határozottabban állt ellen a Polgári Szövetség létrehozását sürgető kezdeményeknek. Egyre inkább propagálta szövetségi szándékát Torgyánnal, amit kifejezett együttes szereplésük az észak-amerikai magyarok körében.
A baloldalt támogató média egyszerre érdeklődni kezdett a KDNP-ben kialakuló belső feszültség iránt. Ennek hatására a KDNP a közvéleményben egyre inkább a civakodó párt látszatába került. De az igazi civakodó párt akkor még az MDF volt, amelyben az önállóság vagy a szövetkezés kérdése volt napirenden. 1996 márciusában a vita annyira elmérgesedett, hogy az MDF kettészakadt.
Kezdetben úgy látszott, hogy a Szabó Iván vezette csoport lesz a kettéválás győztese. De rövidesen kiderült, hogy a szavazók nem követték a disszidenseket, hanem a felmérések szerint az akkor elnökké választott Lezsák Sándort támogatják. Ő pedig az önállóság híve volt és nem közeledett sem a Fideszhez, sem a KDNP-hez. A Magyar Demokrata Néppárt nevet felvett Szabó Iván-csoport (MDNP) már a neve miatt is vitába keveredett a KDNP-vel és 1998-ra teljesen kiszorult a közéletből.
A kétharmados baloldal mellett az ellenzéki pártoknak együttesen sem volt mozgásterük és teljesen befelé fordulva egymással rivalizálva keresték a kiutat. A Fideszt a KDNP képviselők egy csoportján kívül minden már formáció elutasította és a szélsőséges Giczy-Torgyán-Csurka csoport egyre vonzóbbnak látszott a KDNP csalódott, pozícióit féltő elemeire. Ezek úgy akartak a párton belül megerősödni, hogy egyre több csurkistát vettek fel a szervezetekbe.
1996 végén Giczy az alapszabályt megsértve egy rendkívüli választmányt hívott össze, ahol újraválasztatta magát. Ezek után a frakció többsége szembefordult vele és perek sorozata vette kezdetét. A KDNP cselekvőképtelenné vált, de ezzel arányosan egyre többet foglalkozott ügyeivel a média.
