Franciaországban kétezer elhagyott templomot le kell bontani. Koppenhágában nyolcvanat, amelyek a múlt században, a város rohamos fejlődésének idején épültek és most üresen állnak. Németországban viszont már kétezerötszáz mecset van és egyre újabbakat, és nagyobbakat építenek. Mi, egyelőre beértük Nagy Szulejmán szigetvári emlékművével, amelynek azért mégis van annyi létjogosultsága, hogy a magyar népnek eme nagy barátja mégis csak itt halt meg annak idején. És a budai Várban is van egy szép, gondozott, többnyelvű síremléke Abdurrahman Alinak, az utolsó budai pasának, aki elesett a Vár visszafoglalásakor. Nem messze tőle, a sarokbástyán van egy másik, gizgazzal benőtt, kőpárkánnyal kerített négyszög, a futtatott kutyák kedvenc célpontja, amely állítólag a Várat visszafoglaló keresztények emlékjele volna.

A Magyar Nemzet rendes, heti naplóírója – aki preferálja a keleti vallások mély bölcsességét – a lap Advent-első-szombati számában a Koránt idézi. Az alkalmat ehhez a fenyegető elszegényedés és a kapitalisták közismerten szőrős szíve szolgáltatja. Bezzeg az iszlámhívők mit olvasnak a Koránban? „A jámborság az, ha valaki hisz Allahban, a Végső Napban, az angyalokban, az Írásban, a prófétákban, s aki javait – bármily kedvesek is néki – odaadja a rokonoknak, az árváknak, a szegényeknek, az úton járóknak, a koldusoknak…”

Milyen eredeti gondolat – mondhatnánk. Lehet-e, hogy mindezt Mohamedtől kell megtanulnunk? Mintha már hallottuk volna valakitől, hogy add el mindenedet, az árát oszd szét a szegényeknek, és kövess engem! Jézus Krisztus hatszáz évvel megelőzte a prófétát. És Mohamed korában a kereszténység elterjedt már az egész Keleten. Ott, ahol ma a keresztényeket fanatizált ellenfelek veszik körül és a puszta életüket is veszély fenyegeti. Ahol templomokat építeniük tilos. Ahol nem bölcs kádik és felvilágosult kalifák, hanem olajsejkek nyitják-zárják az olajcsapokat és a színaranyból készült vízcsapokat.

Más az elmélet és más a gyakorlat. Amint Jézus bő fél évezreddel megelőzte Mohamedet, ugyanúgy késői követői is. A spanyol inkvizíció és a vallási türelmetlenség már a múlté, a nemrégen még keresztény Európában, míg a világ más, eredetileg sem keresztény vidékein fénykorát éli.
   
Tragikomikus történelmi fordulat lenne, ha azok a régiók, amelyek a türelmes, engedékeny, humanista kereszténységüket is tehernek érezték és levetették, egyszer majd negyven napos ramadán böjtöt tartanának a müezzin szavára, naponta ötször a földre borulva dicsérnék Allahot és sikeresen emancipált hölgyeik tetőtől talpig bő fekete kámzsákba burkoltan merészkednének az utcára, bespalettázott ablakú lakásukból. Ha egész életüket az a saria szabályozná, amelynek egyes cikkelyeit a bevándorlók érdekében némelyik angol jogász már bevezetné az igazságszolgáltatásba, a Magna Charta hazájában.
   
A karácsonyfa nem nagy múltú keresztény jelkép, hanem népszokás, amely már profán divattá lépett elő, míg végül ma az üzleti reklám egyik túlhajtott, mulandóságra ítélt eszköze. Jön majd a helyébe más.
   
Ha azonban a karácsonyfával, a karácsony nevével és fogalmával együtt elvész az az identitás, amelyet a kereszténység hozott el a barbár Európa számára, akkor mi marad nekünk? A politikai korrektség? Amelynek jegyében a hanyatló Európa a hátunk mögé engedi azokat a kereszténységtől idegen magatartásokat, hiteket és terjesztőiket, akiktől mi – állítólag – évszázadokon át védelmeztük őket. Vagy ha nem őket, akkor legalább magunkat. Semmi szükségünk rá, hogy nyugatról kapjuk meg azt, ami keletről nem kellett, hogy Mohamedtől tudjuk meg azt, amit Jézus Krisztus sokkal hitelesebben hirdetett. Az üres templomok hitehagyott, politikai korrektségtől csepegő Európája nyakába veheti az iszlámot, aztán majd meglátjuk, hogyan és hová kászálódik ki belőle. Mi már egyszer megkaptuk és majdnem négyszáz évig tartott, míg végleg elmúlt a fejünk fölül. A „százötven év” csak a java volt. Kíméljük meg utódainkat tőlük.