Az Árpádsáv tündöklése és hanyatlása

Hol vannak már azok az idők, amikor – ha valaki kidugott a padláslyukon egy árpádsávos zászlót, valamilyen ünnepen – három hétig hörgött és fasisztázott az egész baloldali média és interpellált a politika.

Tizenkét keserves évébe került a baloldaliak erre szakosodott diverziós szakembereinek, amíg mindenféle szabóalbertes, bőrfejű, bácsfidiánás és hasonló csoportocskák hecckampányaival tudatosodott némely elégedetlen jobboldali rétegekben, hogy az igazi magyar ember ellenzéki lobogója az árpádsávos.

A 2002-es, sokszázezres Kossuth-téri demonstráción még nyoma sem volt az árpádsávnak, mindössze a Nagy Imre-szobor környékén tűntek fel a MIÉP lobogói. Aztán a következő gyűléseken egyszerre csak közvetlenül a dísztribün előtt, sűrű tömegben ágaskodtak fel az árpádsávos lobogók, magasan a fejek felett, hogy a híradók semmi mást ne mutassanak, mint csupa-csupa árpádsávot. (Utána lehet nézni az elmúlt évek híradóiban.) Hogy kik voltak ők, hogy kerültek oda, mindig legkorábban, a legelső sorokba, ők tudják. Nyilván voltak közöttük őszinte és lelkes hazafias balekok is, nem kis számban – miután már az ötletgazdák beetették őket a zászló/mániával.

2006. október 23-án, egy órával a Fidesz-nagygyűlés kezdete előtt, két-háromezer főnyi sereg vonult végig a Múzeum körút–Astoria–Károly körút útvonalon, áprádsávos zászlókkal, „gyertek velünk” kiáltásokkal a Parlament felé, keresztezve a Fidesz-nagygyűlés színhelyét. Elég furcsa, de utóbb erről a provokációról egy szó sem esett. Vajon tiltakozott-e a Fidesz-rendezőség ez ellen a rendbontás ellen a rendőrségnél? A rendőrség és a Fidesz-rendezőgárda egyaránt láthatta őket, netalán azt hitték erről a gyülevész társaságról, hogy Fidesz-szimpatizánsok? A későbbiekben ezek randalírozása tette lehetővé, hogy Gergényi és bandája a Fidesz-gyűlésről távozók nyakára vigye a rendőrterrorista osztagokat.

A következő év március 15-én az árpádsávos zászlók még mindig ott kalimpáltak az Erzsébet hídnál a nagygyűlés első soraiban. Ez az alakulat, miután a közönség szétoszlott, utolsónak hagyta el a helyszínt, és zárt tömegben egységesen a Nemzeti Múzeum környékére vonult, ott vártak valamire. Később, mikor híre jött, hogy Budaházyt letartóztatták, ennek a társaságnak a maradéka indult az Andrássy útra, ahol feltartóztatta és szétverte őket a rendőrök. Ezek után mintha az árpádsáv-kampány kifulladt volna, azóta a Fidesz-megmozdulásokon már alig látni áprádsávos zászlót.

Ellenben megalakult a Magyar Gárda, a nyilasokat sosem látott antifasiszták által náci viseletnek nyilvánított fekete lajbiban és pörge kalapban. Csurkától Kövér Lászlóig számosan megállapították, hogy ez ugyanolyan szervezett provokáció, mint az eddigiek. Semmit nem csökkentett ennek valószínűségéből, hogy ma már szemmel láthatóan nagy számban vannak a Gárdában jóhiszemű, tenni vágyó, a helyzet tűrhetetlenségével torkig eltelt emberek. Így aztán az elcsépelt árpádsáv diszkrét jelvénnyé alakult, és szerepét maga a gárda Foglalta el. Ki beszél ma már az árpádsávról? Minden baloldali orgánumból korlátlan mennyiségben dől a gárdaproblematika és ezt igazán a meleg-provokáció sem tudta elhomályosítani.

Csakhogy közben történt valami. A gárda – amelynek kitalálói eleinte maguk sem tudták, mit is kezdjenek találmányukkal –, a parlagfű-programot hidegre tette. Azok az emberek, akik nem a maskara, a katonásdi, de különösen nem a baloldali média provokálása kedvéért léptek be a gárdába, hanem azért, mert már tűrhetetlennek érzik helyzetüket ott, ahol élniük kellene, önjáróvá váltak, és hozzáláttak rendet teremteni a káosz egyik-másik zugában. Nyilvánvaló, hogy ez nem az ő dolguk lenne, hanem azé a rendőrségé, amely mára tökéletesen csődöt mondott. Valakinek azonban tenni kell. A rendőrség minden, a közbiztonságot fenntartani hivatott ereje ma már kizárólag a kormánytagok, különösen a miniszterelnök és klikkje hóbortjait, a kitörő nyugtalanság visszafojtását szolgálja.

A kormányoldal kezdeményezte provokációk – mint a melegfelvonulás – biztosításával, az ellenzéki megmozdulások kordon mögé szorításával tölti idejét. A rendőrség már maguk sem tudják, mit, miért tesznek, időnként kordont vonnak olyan rendezvények köré, amelyeket teljesen lejárattak. A hivatalos nemzeti ünnepek rendezvényei már a kutyát sem érdeklik. Tojásdobálókkal, a maguk kreálta hivatásos provokátorokkal hadakoznak, kergetődznek köztereken, összefogdossák, majd kieresztik őket és közéjük keveredett balekok elleni eljárásokkal lopják a bűnüldözők a fontosabb ügyektől elvont időt. A gárda-probléma a jövőbe mutat, mert nem a gárda-tagok feladata a rend megteremtése. De mit lehet majd kezdeni azzal a rendőri állománnyal, amelyet majd megörököl az a kormány, amely az árpádsávos zászlót az utcáról, és a fizetett provokátorok kezéből visszahelyezi méltó helyére, a nemzeti szimbólumok közé.
 
Mit lehet kezdeni a pártállamtól örökölt, kommunista rendőrtisztek mai napig is pártszolgálatra képzett utódaival, az ellenzéki megmozdulások ellen felheccelt legénységi állománnyal, amely az egész szervezetnek jelentős részét teszi ki? S a többiekkel, akik nem tudnak eligazodni a társadalmi zűrzavarban, a hazug, áldemokratikus halandzsában, az általánossá lett, a kormányzat által elnézett törvényszegések dzsungelében?

D-y-ó