Bérplafon

Gyula Angyalföld szülötte volt, eredeti szakmáját tekintve szállítómunkás, mégpedig a páncélszekrényeket mozgató elit kiemelkedő személyisége. Kétméteres, másfél mázsás, derűs alaptermészetű óriás. Hogy milyen érdemeket szerzett a munkásmozgalomban, ellenálló volt-e, illegális kommunista, vagy csak a háború után lépett-e be a Pártba, nem lehetett tudni, de az államosítások során a Szállítmányozó Tröszt terv-főosztályának vezetői tisztjét töltötte be.
    
Rákosiék nagy gondot fordítottak a dolgozók kulturális színvonalának fejlesztésére és ezért a vállalatok dolgozói ünnepi alkalmakkor műkedvelésük legjavát a köz szolgálatába állították. A titkárnő fuvolaszámát a pénzügyi előadó kísérte zongorán, a munkaügyes verseket mondott, de a fő attrakció Gyula fellépése volt, szállítómunkási öltözékben egy ősi kabarétréfában. A jelenetben az ifjú színésznő Júlia monológját magolja, háttal a bejáratnak és a betoppanó házmester – Gyula – irulva-pirulva illegeti magát, abban a hitben, hogy a vallomás neki szól. Gyulának és kolléganőjének alakítása feledhetetlen élményt nyújtott.
    
Teltek-múltak a „Rákosi először – Nagy Imre – Rákosi másodszor” korszakokat fémjelző évek. Megszűnt a Tröszt, átszervezések zajlottak, s Gyula hol itt, hol ott lett igazgató, a néhai tröszt utódvállalatainál. Már nem voltak műkedvelő előadások sem és Gyulának alkalma nyílt tanúsítani párthűségét a forradalomban. Ugyanis a messzi Angyalföldről nem tudott bejárni az általa igazgatott vállalathoz, amelynek munkástanácsa elcsapta és így mártírrá vált.
    
Máig ható pártállami hagyomány, hogy amikor beüt a gazdasági csődhelyzet, a vezetői prémiumok megvonásával kezdődnek a megszorítások. Márpedig ha volt valaha szorult helyzetben a pártállam, hát a forradalom után igencsak benne volt. Idővel aztán megszállták a vállalatot a minisztérium revizorai, akiknek ősi szokásuk volt a vezetői prémiumok ellenőrzése. Ilyenkor szinte biztosra mehettek. A főkönyvelő arcáról le lehetett olvasni a helyzet állását. És most fegyelmit akasztottak az ő nyakába, mert Gyulának továbbra is elszámolta a már egy éve nem jogos prémiumot. Mi Mást tehettem volna? – védekezett a főkönyvelő – Gyula reggelire megeszik egy fél rúd turista szalámit! Nem éhezhetett, nem halhatott éhen a családjával együtt! Így aztán Gyulának nem maradt más választása, mint újra felkötni a munkáskötényt és visszaállni a mackós brigádba, a jól fizetett elit-szakmába, ha el akarta tartani a családját, hozzá illő termetű feleségét és iskolás lányát.

A korai pártállamban állítólag csak háromszoros volt a különbség a legalacsonyabb és legmagasabb keresetek között. El lehet képzelni, miből, min, hogyan éltek az alullévők, egy keresetből lehetetlen volt megélni. Márpedig a munkásigazgató felesége mégsem mehetett el takarítónőnek, így aztán otthon maradt eltartottnak.

Gyulának a korai pártállami elitbe tett kirándulása – sok társához hasonlóan – csúfos véget ért és sokan visszasüppedtek abba a közegbe, ahonnan vétettek, a munkáslét szoba-konyhájába. Persze voltak kivételek. Volt egy kiemelt réteg, amelynek a fizetés nem is számított, mert természetben kapott mindent. Villalakást, kiszolgálást, ellátást, autót, nyaralót. Mint minden, ez az állapot is a bolsevizmus képmutatását szimbolizálta.
    
A mentalitás nemzedékről nemzedékre szállt tovább. Napjainkban a harmadik poszt bolsevista generáció természetesnek vette, hogy míg a hatalom a kezében van, neki ugyanúgy jár minden, mint bolsevista elithez tartozó nagyapónak-nagyanyónak. Keveselték, hogy időközben a különbség háromszorosról tízszeresre nőtt. Már a húszszoros, a százszoros is kevés volt. Úgy gyömöszölték egymás zsebébe és a pártkasszába a közpénzt, mint jelképes figurájuk ette a parizert. Gyulának jobb ízlése volt, csak pénze nem.