Az Isten létét tagadó Pártállam mindent elkövetett, hogy ezt a hiányt önmaga létével pótolja. Szinten minden, Istenre jellemző tulajdonságot megtestesített: Örökkévaló, mindenütt jelen van, végtelenül jó, szeretetreméltó, mindent lát, sőt, előre lát, csodatévő, mindent tud, sőt, az eleve elrendelés képzetét kelti, a jókat megjutalmazza, a rosszakat megbünteti, de a bűnbánónak megbocsát… Ez utóbbinál a Pártállam végtelen jósága megbicsaklott. A bosszúállás törvénye megmutatta igazi arcát, hogy valójában a magát Istennel egyenrangúnak képzelő Pártállam a Gonosz Szellemmel azonos. Utóbb aztán az előrelátása is erősen csorbult, mostanra pedig már minden emberfölöttisége aprópénzzé silányult, a nagy titok, a minisztérium nevetséges kicsinyességeként tárul elénk. Már csak a zsákmányt menti.
d-y-ó
A legnagyobb, hétpecsétes titok, a titkosszolgálatok misztikus szektájának lassan minden titkát felfedik a tudós elmék.
Igazából ócska kis titkok ezek, hiszen aki egyáltalán eljutott a Pártállamban az életvitelnek arra a színvonalára, ami felkelthette mások érdeklődését, egyben azzal is számot vetett, hogy a Nagy Testvér, a „CÉG” nevet nyert hálózat több látószögből is figyelheti.
A megfigyelői piramis legalján álltak a minden rendszerben óhatatlanul létező mániákus feljelentők, névtelen levélírók, pereskedő gyűlölködők, árulkodó buzgómócsingok, akiktől senki soha nem lehet biztonságban. Felettük állt a hazánk minden tizedik felnőtt lakosát magába szippantó Párt, amelynek legjámborabb, legnaivabb, legmulyább tagjáról sem lehetett biztosan tudni, hogy mi lakozik benne. Ezen belül fokozott óvatos viselkedésmódot igényeltek a bármiféle állami, önkormányzati, gazdasági, szakszervezeti, társadalmi szervezeti funkciót betöltő párttagok, akikről fel kellett tételezni, hogy adott esetben veszélyessé válhatnak.
Mindez az akkori „civil szféra” világához tartozott. Csak ezen felül kezdődött a másik, a titkos, amelynek legalján a beszervezett besúgók sokasága lapult. Felettük a hol egyenruhás, hol polgári mezt viselő ávós, ávéhás, majd „belügyes” tartótisztek hada, a lehallgatók, megfigyelők, levélbontogatók, csomagnyitogatók, nyomozók profi serege. Még feljebb a római számmal jelölt belügyi osztályok tisztikara.
Még ennél is feljebb a pártapparátus besúgóinak, jelentésolvasóinak politikaformálóinak, parancskiadóinak exkluzív világa.
Hol volt a helye a pártállami társadalom e félelmetesre nőtt rákos daganatában a most felfedett szt-társaságnak, a szigorúan titkos tisztikarnak, ennek a nyilvánvalóan elitként kezelt alakulatnak?
Ezek nem voltak profi rendőrök, civil foglalkozásuk volt, magas képesítést megkívánó posztokat töltöttek be és el is kellett látniuk civil foglalkozásukat ahhoz, hogy beépülhessenek abba a szervezetbe, amelynek titkait kémlelték és őrizték.
Ha végignézzük az általuk betöltött posztok listáját, akkor a külföldi diplomáciai vagy gazdasági küldetés, itthon pedig a kultúra, a vendéglátás, idegenforgalom, a felsőfokú oktatás, a külkereskedelem, illetve az exportra termelés, a pénzügyek, tudományos kutatás azok az ágazatok, ahová beültették őket. Nem ennek-annak álcázott belügyesek voltak, hanem titkosszolgálatra beszervezett szakemberek, ha akadt is közöttük egy-egy rikítóan politikai megbízást teljesítő figura.
A kultúra területén, ahol adminisztratív tevékenység látszatával láttak el afféle politikai tiszti feladatot, mint a Rákosi-kor politikai tisztjei a katonaságánál.
Közhelyszámba megy, hogy a diplomaták kém-feladatokat látnak el. (Már amennyiben minden megfigyelési és beszámolási tevékenységük kémkedésnek tekinthető). Vannak aztán az idegen társadalomba beépült kémek is, a kémtörténetek tipikus szereplői.
Ha elfogadjuk, hogy a kémként aposztrofált diplomatán és a valódi kémen felül kell még egy kémeket kémlelő szigorúan titkos kém is, akiről nem tudható, csak sejthető, hogy mi a feladata – ő a kémelhárító titkos szuperkém?
Minden – bárhol bármilyen munkakört betöltő személynek van egy hivatalos felettese, akinek feladata, hogy a beosztottait ellenőrizze.
A Pártállamban ezen felül ott volt a politikai szerepet betöltő párttitkár, a megbízhatóság záloga. Mire kelhetett a szigorúan titkos kolléga a civil szférában? Talán ez a válasz a régi kérdésre, hogy ki ellenőrzi az ellenőrt? Az szt-tiszt volt az ellenőr ellenőre?
A politikai rendőrség talán nem bízott a pártban sem eléggé?
Ha a szigorúan titkos tisztek pártállami és későbbi pályafutását szemügyre vesszük, olyan, sokra hivatott személyeket találunk közöttük, akik biztos karrier előtt álltak. Vagyis ez a szervezet a karrieristák, vagy a reménybeli, mindenre használható, ügyes emberek gyülekezete volt? Ezt mutatja későbbi életútjuk. Legtöbben az utódpárt kormányzási szakaszaiban fontos feladatokat láttak el. De ellenzéki időszakaikban is legtöbben helyükön maradtak és érzékelhetően ott is egy láthatatlan hálózat tagjaiként működtek.
Medgyessy Péter pályafutásával lehet ezt illusztrálni. Az első Orbán-kormány idején, egy „tanácsadó cég” tagjaként a szocialisták érdekeit tudta érvényesíteni üzleti körökben, külföldi kapcsolatokban. És amint a szocialisták kormányra jutottak, számos más szt-tiszthez hasonlóan elfoglalt egy kulcspozíciót, a legfontosabbat. Bukása pedig a vég kezdetét jelentette.
Lehet, hogy mégis csak előrelátóak voltak? Ám mégsem örökkévalók?
