Az Echo TV műsorvezetője szerint igen sok magyar emberben váltott ki súlyos lelki válságot a Katolikus Püspöki Kar állásfoglalása az újpogányság ellen. A képernyőn át tükröződik a teljes értetlenség: Még hogy az ősmagyarok pogány hiedelmi nem férnének össze a kereszténység tanításával!? Beszélgetőtársa, egy korosodó hölgy nem is érti a problémát: Ő hívő, de nem vallásos – mondja. – Van Isten, végtére is mindenki ugyanabban hisz, hogy létezik valami istenféle. Az egyik így, a másik úgy. Olyan egyszerű ez, mi itt a probléma? Persze a műsorvezető nem egészen erre gondolt. Az ő igazi gondja az, hogy saját ősmagyar érzelemvilágát érte támadás a katolikusok részéről. Azt a pontosan meg nem fogható, tételekbe nem foglalható misztikus állapotot, hogy a modern civilizáció természetellenes.
d-y-ó
Szemben a természeti népek, de különösen a vándorló ősmagyarok mindenkit legyűrő, fékezhetetlen ősi szabadságával, amely valami nagyon jó, csodálatos érzés lehetett. Csak vissza kell térnünk őseink hitére „Hadúrban”, a sámánokban, ami rossz, jóra fordulna.
Ez a fajta lelkiállapot nem ismeretlen, szinte állandó kísérője a kereszténységnek, amely sok kellemetlen kötelezettséget, testi-lelki nyűgöt rótt követőire. Szemben a természeti vallások másfajta, messziről nézve, úgyszólván semmire sem kötelező világával.
Julianus római császár már a IV. században – Krisztus után – arra a meggyőződésre jutott, hogy a régi rómaiak és görögök hite volt igazán emberhez méltó – leszámítva egyetlen hibáját, a sokféleséget. Mert ahány város, falu, templom, pap, annyiféle szokás, magyarázat. Nekilátott tehát ő maga személyesen alapos keresztény teológiai tudás birtokában és a régi vallások és filozófiák alapos ismeretében, hogy rendet teremtsen a görög-római vallásban és visszaállítja újra államvallási rangját. Kidolgozta tehát teológiáját, tanítását, felállította hierarchiáját, szertartásrendjét. Mindez persze egészen más volt, mint a kereszténység, éppen csak hogy nagyon hasonlított hozzá rendszerként pogány változatban.
Hogy ez a különféle ősi pogány hiedelmekből, de zsidó és keresztény elemekből is kifundált vallás – amelyet szinkretikusnak szokás nevezni – sikeres lett volna-e, nem tudjuk. A császár háborúba keveredett a perzsa birodalommal és egy csatában halálos sebet kapott. Állítólag utolsó szavai ezek voltak: „Győztél Galileai”! Pedig nem is keresztény ellenfelei győzték le.
Nem újság az ősmagyar vallás feltámasztásának gondolata sem. Éppen csak az nem tisztázott, hogy miben is állt hajdan ennek, az őseinknek tulajdonított hitnek belső tartalma, lényege, hierarchiája, teológiája, erkölcstana. Neki is álltak az első világháború utáni tragikus válságban katonatisztek és politikusok amatőrként, hogy kifaragják a magunkhoz, magyarokhoz illő saját vallást táltosaival és fehér-ló áldozatával. Még az a gondolat is felmerült – a szinkretizmus jegyében – hogy a Szent Gellért hegyen épüljön egy templom a „bevett” vallásoknak. Altemploma a fehér lovat áldozó ősmagyaroknak, földszintje a katolikusnak, a felett a reformátusnak, luteránusnak… persze zsinagóga és mecset és sztúpa akkor még nem.
Ennek a gyerekes ötletnek lett volna késői visszhangja az a szoborcsoport – éppen a Gellért hegyen – amely a nagy világvallások filozófusainak állított emléket? Mindaddig, míg a pogány fémtolvajok barbár módon el nem pusztították.
Vajon igaz-e, hogy a katolikus hit és az újpogányság szembeállítása olyan nagy lelkiismereti válságot idézhet elő? Vagy elhiggyük-e inkább a Géza fejedelemnek tulajdonított kijelentést, hogy olyan hatalmasok vagyunk, akik két Istennek is áldozhatunk? Nevezheti-e magát bármiféle jogon kereszténynek az, aki a kereszténység helyében nemzeti meggyőződésből az újpogányság bármelyik változatát szeretné látni? Hiszen a fő kérdés a „vagy-vagy”. Aki keresztény, az nem lehet pogány és fordítva is.
Meglátszik a mai okoskodásokon a vallásoktatás teljes hiánya, a vallásosság lényegének ismeretében a teljes tudatlanság. Az általános műveltség szerves része a kereszténység alapos ismerete még akkor is, ha valaki történetesen nem lenne vallásos. Olykor szánalmas az ádáz hitvitázók és tagadók műveletlensége.
Az egész, európainak nevezett kultúra kereszténységre, vagy más módon a „zsidó-görög-latin-keresztény” múltra vezethető vissza. A kereszténység már évszázadokkal azelőtt elterjedt, hogy az ősi magyar népesség vándorútján, későbbi honfoglaló formájában a Kárpát-medencében néppé és nemzetté alakult volna. Vándorlása közben már megismerkedhetett a kereszténység különböző formáival és egyes elemei akár pogány hitébe is beszűrődhettek, mielőtt ténylegesen megkeresztelkedhetett volna. Mennyivel jobb a mesterkélt újpogányság annál a valóságos kereszténységnél, amely hitelesen ősi, és amelyet a magyarság legkiválóbb képviselői ezer éven át vallottak, ma is vallanak.
Éppen ideje lenne két generáció veszteségét pótolva alaposan megismerni, megtanulni, és azután vélekedni róla.
