Sokak számára a kétharmados többség jelentette a látóhatár végét, ezzel zárult politikai horizontja nem keveseknek, hisz ez jelentené, jelentheti, jelenthetné (tessék ízlés szerint válogatni) a végre megvalósuló (megvalósítható) rendszerváltást. Ám – és itt van az Orbán Viktor üzenetének igazi lényege – ez a „mennyiség” csupán egy lehetőség, egy módozat, eszköz az elvárásaink elérésére, végrehajtására. Ám az igazi cél a három harmad megvalósítása, mely a mennyiségében egységesülő, minőségében népből nemzetté alakuló, nemesedő magyarság jövőképe tulajdonképpen. Valóban, felelős politikus nem is gondolkodhat másként. Tudva tudja - és tudjuk - hogy ez egy utópisztikus szám és állapot valójában, hisz emberből és ráadásul örökkön berzenkedő magyarból vagyunk faragva, de az erre - a végtelenben megvalósuló egységre - való törekvés alapvető kötelessége minden felelős embernek.

Igen, a cél és az út. Erről van szó. Ám ehhez tudnunk kell, hogy az út maga a cél is... De ez már hit, vallás és filozófia, forgassuk akármely nép Szent Könyvét. És ez egy jó, egész estét betöltő, vörös bort lassan kortyolgatva elménckedő, igazi baráti beszélgetés témája inkább.
   
Nos, visszatérve a realitás és a számok szép világába, elmondhatjuk, hogy a kétharmad azért is jó és kelletik, mert csak értő kéz kezében hasznos és veszélytelen eszköz. Mert az értő kéz, a tiszta, perspektívában gondolkodni képes elme által irányított „társadalompolitikai felső végtag” tudja csak azt a nagyon lényeges és könyörtelen tényt, hogy ez a nagyszerű, lassan tényleg birtok közeli állapotba kerülő fegyver valójában egy kétélű kard. Így, egyik élét hozzáértően és megfontoltan használva, pengéjét csak miheztartás végett megvillantva, vér ontása nélkül elérhető az út kijelölése, s majd így a kívánt cél is. Ám ilyen, csaknem teljhatalmat biztosító eszköz forgatója azt is tudja, hogy a másik él használata már a többséget létrehozók szíve-joga. Ez tehát a számonkérés eszköze is egyben. Megkérdezhető az ily módon és mértékben felkent hatalom: ezen eszköz birtokában megtette-e amit tennie kellett, és helyesen tette-e azt?
   
Óriási tehát a feladat és a felelősség. Egyrészt még egyben kell tartani a voksolók seregét és elvinni ismét szavazni őket, hogy meglegyen a fenti többség, úgy, hogy más jóhiszeműt nem bántsanak közben, majd, szembesülve a kiürített kamrával, az időzített bombákkal, a szekrényből kizuhanó csontvázakkal dolgozni és haladni kell, s közben mosolyogni, mert hihetetlenül igénylik az emberek a reményt és a biztatást. Másrészt rendet vágni az eddig zabrálók sorában, közben – lásd Pokorni szavait – lecsapni azok jobbját akik az „innenső” oldalról lopni akarnának. No meg, meghallani azok hangját, akik nem három harmadban, hanem öt ötödben gondolkodnak. Így is egész az egész, csak a fogyó, lassan három ötödnyi anyaországi mellé hozzátapad végre az ugyancsak apadó két ötödnyi határon kívül rekedt is.
   
Ha körülnézünk, nem euforikus, győzelemtől megrészegült arcokat látunk, hanem aggódó, de reménykedő, kicsit még kétkedő, de egyre felelősebben gondolkodó és cselekvést felvállaló embereket. Nehéz idők vannak mögöttünk és előttünk is. De a hit és a remény a miénk. No meg a szeretet, és a „kardforgató matektudásunk”...