Erről pedig eszébe jut a hidegháború éveinek nyomasztó légköre, a bezártság, a korlátok közé szorított tehetetlenség érzése. a tükörkabinetből való szabadulás pedig emlékezteti arra a felszabadultságra, amely a berlini fal leomlásával végét vetette a bezártság nyomasztó korszakának.

De miről jutott eszébe március lévén, az az élmény, amelyet a berlini fal ledőltének pillanataiban a húsz év előtti novemberben élt át? Mi történt a németeknél húsz év előtt, márciusban, ami az évfordulós emlékezésre készteti a szerzőt? Abban az időben nem történt Németországban semmi rendkívüli.

Ellenkezőleg, éppen akkoriban kezdtek Nyugaton fantáziálni arról, hogy ha a Szovjetunió és a csatlósállamok rendszere összeomlana, a keleti országok állampolgárai milliószámra áraszthatnák el olcsó munkaerőként őket és ez mekkora baj lenne. (Lásd, nálunk, tizenöt évvel később a huszonhárom millió román keltette pánikot.)

Külügyi szakértők, diplomaták, külpolitikai cikkírók azon elmélkedtek, hogyan lehetne féken tartani a keleti erjedést, amely a nyugati jóléti államok szociális biztonságát veszélyezteti, nem is beszélve az esetleges szovjet retorziókról és a keletről várható bűnözési hullámról.
tényleges jele ennek az az állítólagos, a nyugati lapok által felfújt menekülthullám volt, amely Románia felől elért bennünket, de valójában csak  a „bevásárlóturizmus” sajátságos keleti formája volt. Lengyelországban pedig a Szolidaritás kényszerítette engedményekre tíz évi küzdelem után a kommunistákat. Nálunk még csak alakulóban volt az ellenzék, mely azonnal több oldalra és még több pártra szakadt, bennük a pártállami provokátorok által létrehozott álszervezetekkel.

Az érlelődő ellenállás éppen húsz év előtti március közepén hozta létre a valódi ellenzéki szervezetekből az Ellenzéki Kerekasztalt, amely aztán nyár végére kicsikarta a tényleges változásokat. Ez azonban márciusban még nagyon távolinak látszott. Mit tudtak erről a németek?

A szocialisták és liberálisok eközben azon iparkodtak, hogy közös örökségként kisajátítsák maguknak az 1956-os forradalmat, amelyet egyelőre a „népfelkelés” névvel illettek. Erre a célra a kommunistáknak mindig rendelkezésükre álltak a saját kezük által gyilkolt mártírjaik. Így volt ez már 1956-ban is, amikor hirtelen exhumálták az 1949-ben Rákosi által meggyilkoltatott Rajk Lászlót és társait. Nagy díszünnepség keretében újratemették őket, ehhez a gyászoló tömeget a későbbi forradalmárok százezres serege adta és míg egyik oldalon Apró Antal szidta Rákosiékat, vele szemben a vörös katafalk másik oldalán állt Nagy Imre és a kis Rajk-árva fiúcska, aki harminchárom évvel később, felnőtt férfiként ismét ott állhatott, az Apróék által meggyilkoltatott Nagy Imréék újratemetésén. De márciusban még a jeltelen sírokat kutatták.

Húsz évvel ezelőtt, ezeknek a kora tavaszi napoknak a közérdeklődését leginkább a Történelmi Emlékbizottság működése kötötte le, amely az ötvenhat után kivégzett kommunisták rehabilitálásával foglalkozott.

Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy nálunk mindig, mindenki a szegény kommunistákat üldözte, még a kommunisták is a kommunistákat üldözték. Ez a baloldali politika alapszabálya, amely napjainkra is kihat. Így aztán húsz évvel ezelőtt is leginkább ezzel traktálták a közvéleményt. Míg a kiábrándult párttagok egyik oldalon tiszteletreméltó igyekezettel kísérleteztek levezekelni múltjukat és az államkapitalizmus új formáját próbálták átmenteni nemzetiszínűre festve, a másik oldalon suba alatt már javában zajlott a spontán privatizációnak nevezett csalás, lopás és rablás, amelyet átszőtt a bolsevista múltú titkosszolgálat beépülése minden lehető kulcsponton és szerepben.

Nagy változások történtek akkor a médiában is. A mindenkori pártvonalat lihegve kiszolgáló médiamunkások seregéről derült ki, rövid idő alatt, hogy valójában nagyműveltségű, széles látókörű demokraták és humanisták, a szólásszabadság és az emberi jogok élharcosai.

Így kompromittálódott eleve, a feddhetetlen, tiszta múltú, önzetlen és szabadságra vágyó kezdeményezők mozgalma a polipként mindenre rátapadó pártállam élősdi túlélőivel. Sokan így látják ma, a változás tavaszát.

És mégis! Húsz év távlatából egy német katolikus arra az évre mint a „Fordulat Csodájára” emlékezik vissza. „Nehéz egyformán méltányosan megítélni – írja – ami akkor történt. Amikor a békés forradalom az NDK-ban végbement, számosan el sem tudták képzelni, hogy ez lehetséges. Csoda történt. Sokan egy nagyhatalmi játszma részének tartották. De ez egy öntudatos, szabad új élet kezdete volt, sokak előtt nyílt szélesebb horizont, sikerült kitörniük a pártállami tükörkabinet kinyílt ajtaján át és azt kérdezték, mi van a tükör mögött?”

És az utolsó mondatban kapunk magyarázatot arra, hogy miért éppen most, koratavasszal emlékezik vissza olyan intenzitással a pártállami tükörkabinetből való felszabadulás csodával felérő idejére.

Számára „ez a megrendülés a húsvéti feltámadás misztériumához hasonlatos.” Vajon a Húsvét csodájának közös ünnepe nem egy hasonló ablaknyitás-e” – kérdi. Mit válaszolhatnánk erre mi?