A szertartásra sajátos árnyékot vetett, hogy már megint kommunisták temettek általuk kivégzett kommunistákat, mint 33 évvel korábban, a valódi, ’56-os forradalmat megelőző hetekben, egy kommunisták által megrendezett kis forradalmacskában. Nekik ugyanis az volt az egyik jellegzetességük, hogy a belső ellenfeleik, így a vértanúik is a saját soraikból kerültek ki. Minden körülmények között volt kit gyászolniuk, megünnepelniük. Mindent és annak ellenkezőjét egyaránt. Valódi áldozataikról, akik felvették velük a harcot, vagy az ártatlanul elpusztított embermilliókról így nem kellett beszélniük, azok örökre ellenségek, ellenforradalmárok vagy szerencsétlen balekok maradtak, akik rosszkor voltak rossz helyen.

Az ’56-os forradalom előjátéka tehát az a temetés volt – szellemes módon október 6-ra, az Aradi Vértanúk gyásznapjára időzítve – amikor egy szó sem esett nemzeti vértanúinkról. A koporsókban a Rákosiék által meggyilkoltatott Rajk Lászlónak és társainak exhumált maradványai rejlettek és a temetőt százezres sokaság lepte el, nagyrészt fiatalok forradalmi hangulatban. A ravatal egyik oldalán a hivatalos nagyságok álltak és a vezérszónok, Apró Antal felelősségre vonta „a személyi kultusz mocsarából előbújt bitangokat” – mármint a Moszkvába kiakolbólított Rákosit és ávós bandáját. A ravatal másik oldalán állt a magánemberként megjelent Nagy Imre, Rajk Lászlónéval és a nyolcéves kis Rajk Lacikával.
    
Most, 33 évvel később Nagy Imre feküdt a koporsóban és ifjabb Rajk László, a szabaddemokraták egyik vezéregyénisége, a neves szamizdatforgalmazó ellenzéki állt a ravatalnál a Történelmi Emlékbizottság tagjaival, akiknek sikerült elérniük, hogy a Kádár-Apró csoport áldozatait ünnepélyes körülmények között, forradalmár vértanúként helyezzék immár végleges – biztos, hogy végleges? – nyugvóhelyükre. Csak néhány héttel megelőzve a már halálán lévő Kádár Jánosét, akinek főszerepe volt mindkét kommunista bűnös/áldozat-csoport halálában.
    
Az elvtársak által meggyilkolt Rajk László és társai összes sötét ügyeikkel együtt ma már a történelem epizódistáivá lettek. Nagy Imre azonban főszereplővé lépett elő. Ő a mi hős kommunistánk, aki szakítani tudott kétes múltjával és emelt fejjel vállalta a felelősséget az ’56-os forradalom nemzetivé, nemzetközivé vált kiteljesedéséért és világtörténelmi jelentőségűvé növekedéséért. Vállalta utólag, mert a forradalom kavalkádjában nemigen lehetett tisztán látni, hogy mi történik és hová fejlődik. Vállalta, annak ellenére, hogy valójában kommunista volt, de végül becsületes magyar emberré alakult át.
    
A húsz év előtti temetés jobb körökben manapság inkább, mint Orbán Viktor első nyilvános szereplése vált emlékezetessé. Azzal a mondatával, amelyben az oroszok kivonulását követelte. Ez akkor mindenki szemében hallatlan merészségnek számított és az izgága süvölvényekként elkönyvelt Fidesz és bevéste az eseményt a politika iránt érdeklődők emlékezetébe. Orbán Viktor azonban akkor mást is mondott. Rámutatott a jelképes, hatodik, üres koporsóra és azt mondta, hogy abban van eltemetve a magyar ifjúság sorsa, múltja és jelene.
    
És ez nagy igazság volt. Miféle jövő állt a kommunista korszak két teljes generációnyi fiatalja előtt. Az ’56-os forradalom által rövid időre megtört pangás, kilátástalanság, bezártság és kisszerű lehetőségek közötti bukdácsolás. Vagy a hősi halál, vagy az emigráció. És még akkor, 1989. június 16-án sem lehetett tudni, hogy biztosan megváltozik-e ez a helyzet, kitárul-e a világ, kinyílnak-e a lehetőségek, lesz-e szabadság, demokrácia, európai jövő?
    
Mert azt eddig is tudtuk, legfeljebb nem név szerint, hogy az ünnepségen, mint egyébként mindenütt, nyüzsögtek a besúgók, titkos és nyilvános ügynökök, rendőrök, titkosak és egyenruhások és mindenféle rendű és rangú kommunisták, azt kalkulálgatva magukban, hogy mi lesz ebből már megint? Újabb ellenforradalom, mint annak idején? Hogyan lehetne ezt az egészet féken tartani vagy visszacsinálni, vissza a szellemet a palackba, (vagy mint másfél évtizeddel később szóvívőjük mondta, a fasiszta palackot a szellembe?) Mit szól mindehhez Gorbacsov? Mert végül is, itt vannak az oroszok, és nagyon kell vigyázni! És az nem lehet, hogy elmenjenek!
    
Elmentek. De emlékük örökké élni fog! A kommunizmus által keltett problémák maradtak és az a százezernyi fiatal, aki az ’56-os temetés után forradalmat robbantott ki, miután búcsút vett az igazi hősöktől, a 301-es parcella halottaitól, követte őket az elmúlásba. A ’89-es gyászszertartás százezernyi fiatalja pedig deresedő fejjel, még ma is birkózik a kommunista útnak és a tolvajjá züllött „reformer” utódoknak azzal a rémséges hagyatékával, amely nélkülük nem lenne.