Vajon az év végén esedékes Ceasusescu-bukás, amely mifelénk sokkal hevesebb érzelmeket váltott ki, mint akár a magunk vasfüggöny-áttörése, akár a berlini fal ledöntése, fog-e még Európa és Amerika-szerte olyan érdeklődést kiváltani, mint most Berlin? Ahová meghívták az akkor főszerepet játszó politikusokat: az idősebb Busht, Kohlt és a vesztes Gorbacsovot. Sőt, Németh Miklóst is.

Az ünneplés érdekessége, hogy a nyertesek: Bush és Kohl valójában jelentéktelen és jellegtelen, másodosztályú államférfiak voltak, ölükbe hullott a siker és dicsőség, mikor már éppen leáldozóban volt pályafutásuk. Bush a Reagen elnök által kiverekedett űrfegyverkezési verseny gyümölcseit aratta le. Kohl pedig egyenesen bukásra állt mint pártelnök és mint miniszterelnök, amikor Deus ex machina, a magyar kommunisták bedobták a törülközőt és kiengedték a keletnémeteket. Akik maguk verekedték ki a Máltai Szeretetszolgálat akciójával és az MDF piknikjének közbejöttével, hogy kiszabaduljanak a Berlini Fal szimbolikus rabságából. Sőt, Kohl valóságos politikai képességeire jellemző, hogy azok közé tartozott, akik a vasfüggöny lazulása idején féltek a változásoktól és óvták a szovjet befolyás alatt tengődő népeket a szabadságmozgalmaktól.

Közismert Kohl különös hálaérzete Horn Gyula iránt. Horn valójában Kohlnak köszönheti azt a kultuszt, amely a mai napig is övezi Németországban és amelyről mostanában már szinte minden hozzáértő megállapította, hogy nagyrészt érdemtelen. Pedig aki olvasta Horn „Cölöpök” című emlékezéseit, abból is érzékelhette volna, hogy valójában nem irányítója, hanem csak követője volt az eseményeknek. Mindössze jókor volt azon a helyen, ahol az érdemeket osztogatták.

Hogy azonban nehogy már véletlenül ne egy volt kommunista arassa le a húsz év előtti fordulatból eredő érdemeket, Horn helyét most, valamivel jogosabban Németh Miklós örökölte a nagybeteg és trónfosztott Horn Gyulától. Kétségtelen, hogy Németh Miklós volt az, amint a dokumentumokból megállapítható, aki az érdemi döntéseket hozta, vagy legalábbis javasolta. De Németh most úgy adja a történteket elő, mintha valójában már jóval a megtörtént események előtt születtek volna meg közte és Gorbacsov között a döntések. Azok, amelyeket csak az események lezajlása után ismert meg a világ, így a tényleges határnyitás és a szovjet csapatok jóval későbbi kivonása.

Kohl és Németh Miklós között akkor lezajlott egy kis epizód, amely már akkor is nyilvánosságot kapott, de senki sem figyelt fel rá. Kohl megkérdezte a magyar miniszterelnököt, hogy mit kér cserébe országának a keletnémetek kiengedéséért. Németh pedig még Kohlnál is lovagiasabban közölte, hogy nem tart igényt semmiféle ellenszolgáltatásra, az csak természetes, hogy megnyitjuk a határt.

Kohlnak ekkor akkora kő esett le a szívéről, hogy annak dördülése Budapestig is elhangzott. Egy fillér kiadás nélkül megdőlt az NDK! Ezzel a gesztussal ugyanis Németh Miklós megvásárolta nemcsak Kohl háláját, hanem valójában a magyar kommunisták bűntelenségét és a német politika azóta is érezhető háláját és támogatását a magyar MSZP iránt, bizalmatlanságát a magyar polgári politikával szemben. Ami eléggé különös, de nagyon is érzékelhető vonás az egész nyugati jobboldalon és különösen érezhető még az osztrákok magatartásán is.

Lehet arra gondolni, hogy Németh Miklós részéről nemes és lovagias gesztus volt, hogy nem tekintette túsznak és árucsere tárgyának a keletnémet menekülteket és nem kért értük cserébe semmit más államokkal ellentétben, akiknek a németek a történelem folyamán súlyos károkat okoztak, és elégtételt fizettek.

Németh Miklós azonban, amikor megvásárolta a kommunisták büntetlenségét, elfeledkezett arról, hogy mekkora károkat okoztak a magyaroknak a németek, amikor a második világháborúba beugratták az országot, végül pedig megszállták, kifosztották, Budapestet feláldozták Bécs védelmében, kiirtották a magyar zsidóságot és ezzel a „holokaust” egyik főkolomposának látszatába keverték a magyar népet.

Németország mindenkinek fizetett jóvátételt, zsidóknak és nemzsidóknak, szerte Európában és az egész világon, de a magyaroknak, az „utolsó csatlósnak”, az egykori első világháborús fegyvertársnak soha egy fillért sem. Ez lett volna az egyetlen alkalom, amikor – ha Németh nem is kéri – Németország törleszthetett volna valamit azért a mérhetetlen véres és anyagi áldozatért, amit a német politika okozott országunknak és amivel végül még fél évszázadra a nyakunkra hozta a szovjet megszállást is, többszázezer áldozatával, milliónyi emigránsával és az ország fél évszázados későbbi fosztogatásával együtt.

Vagyis – a történelem során nem először – kikapartuk a tűzből a gesztenyét azoknak a németeknek, akik a mai napig is lenézik a barbár ázsiai magyarokat. Kivéve persze a derék, européer baloldalt.