Míg egészen szeptemberig a román állampolgárok és viszont a magyarok is, szinte akadálytalanul jöttek-mentek a közös határon át és már a román nemzetiségű disszidenseknek külön tábort kellett felállítanunk, ősztől a kapcsolatok egyre romlottak. A tél kezdetére Romániában a lakosság élete is tovább megnehezedett, olykor az áramellátás is kihagyott, a szénben-fában gazdag Romániában nem volt mivel fűteni, a terror is fokozódott, a Szeku zaklatta a feltételezett ellenzéket.

Ezen belül kitüntetetten üldözték Tőkés Lászlót, a magyar ellenzékiség megtestesítőjére. Elmozdították temesvári parókiájáról és családostól egy kis szilágysági faluba akarták száműzni.

December közepén már állandó lakossági gyűrű védte Tőkést, a Szeku mégis kényszerítette, hogy települjön át. Vagyis deportálták őket.

Ezen az éjszakán Temesváron kitört a forradalom, bevetették a katonaságot, a várost elzárták a külvilágtól, atrocitásokról, harcokról, sőt, vérengzésről szóló hírek terjedtek el.

Az egész világ figyelme kísérte az eseményeket, és Magyarországon is erősödött a feszültség. A kapcsolat hivatalosan nem szakadt meg, de a ritka vasúti járatok üresen futottak, közúton szinte senki nem kelhetett át, sem onnan hozzánk, sem innen Erdélybe.

Ceausescu ekkor valamiféle döntésre szánta el magát. Hogy valójában mit képzelt, azt már soha nem fogjuk megtudni. Összehívott egy tömeggyűlést egy hétköznapon délidőre. A palotája előtti nagy téren összegyűlt százezernyi tüntető és mikor beszélni kezdett, egy titokzatos robbantás hangját lehetett hallani a tér egyik sarkából. Ceasuescu egy pillanatra megzavarodott, majd folytatni akarta beszédét, de a tömeg ekkor viharos ellentüntetésbe kezdett, a diktátor újabb rövid zavar után hirtelen visszavonult.

A tömeggyűlés zavargássá alakult, Bukarestben és Romániaszerte káosz alakult ki.

Néhány órán belül Magyarország felől autókaravánok indultak Erdély és Temesvár felé a legkülönbözőbb segélyszállítmányokkal.

Eközben kisebb összecsapások zajlottak le katonák, civilek, szekusok és civilek között. Ceausescu egy páncélozott járművel elbújva menekülni próbált, de elfogták, egy rögtönzött bíróság halálra ítélte és azonnal kivégezte.

Ha összevetjük azokat a napokat, amikor magyarok ezrei indultak – főleg élelmiszeradományokkal – Erdély felé, a tizenöt évvel később történtekkel, amikor mindössze másfél millióan szavaztak a kettős állampolgárságra, feltehetjük a kérdést, mi változott meg addigra.

Igaz-e, hogy a magyar lakosság valaha is egységesen kiállt a határon túliak mellett, mint azt előbb a menekültek fogadtatása, majd az általánosnak tűnő lelkesedés mutatta?

Valószínűleg 1989-ben sem érdekelte a magyarok többségét jobban a határontúliak sorsa, mint bármikor később.

És ez vonatkozik magára a rendszerváltásra, annak egész folyamatára. Mindig is több volt a közönyös és sok az eseményekkel szemben ellenérzést tápláló ember, mint a lelkesedni képes.

A majdnem a román fordulattal egyidőben lezajlott „négyigenes népszavazáson” is csak a választásra jogosultak fele vett részt és az is kétfelé szavazott. Akik a négy igenre szavaztak, látszólag a racionálisabb döntést hozták az ellen, hogy a reformkommunisták és a fórumosok közös jelöltet állíthassanak és ilyenformán a volt kommunisták félig hatalmon maradjanak.

Valójában nem létezett jó megoldás, mint ahogyan a határontúliakkal való kapcsolat sem oldódott meg azóta sem. A gazdasági helyzet súlyosságát sem lehetett felmérni. Legtöbben úgy hitték, jó, ott fenn, a csúcson kicserélődik a vezetés, megszűnnek a kommunisták diktatórikus módszerei, egyébként minden marad és megy tovább a gépezet az állami nagyüzemekkel és a kirovó-felosztó módszerekkel. Egy kisebbség abban reménykedett, hogy egyszerre vissza lehet állítani az államosítás előtti tulajdonviszonyokat, mindenki mindent visszakaphat, ezt jelenti a magántulajdon tisztelete.

Valójában, most, a történtek ismeretében úgy látszik, hogy azok a generációk, amelyek negyven éven át viselték a terheket, éppen ebben az időben érték el teherbíróképességük végső határát és már nem akartak semmi változást. Arra a hosszútávfutóra emlékeztettek, aki még átlépi a célvonalat, de utána összeroskad. Ezt leginkább az ötvenhatosok nemzedékének példája bizonyítja. Nagy tervekkel indultak a rendszerváltozásnak, de ezeknek politikai tartalmán túl nem voltak reális elképzeléseik, hiszen az ötvenhatos munkásirányítási rendszer már Jugoszláviában is csődöt mondott. Az elszámoltatás is elmaradt.

A nempolitizáló tömegből sokan a későbbiekben rémülten fedezték fel, hogy azok a primitív fogalmak, amelyek a marxizmusból felszívódtak tudatukba, nem üres közhelyek, hanem súlyos és kellemetlen igazságokat is tartalmaznak pénz, munka, tulajdon, hatalom, közjó, igazság, tudás viszonyrendszeréről. Azóta is itt tartunk.