Az is kérdés, hogy nevelt-e az iskola valaha is? Voltak ugyanis egykor nevelőintézetek – jó értelemben véve – ahová éppen az elit küldte gyermekeit, hogy levegye saját válláról a nevelés terhét, miután sarjait előzőleg otthon már a nevelők és nevelőnők előnevelték.

De akik nem részesültek efféle előjogokban, azok is kaptak a családban valamiféle nevelést, a legegyszerűbb családokban is. Az élet hazánkban egészen a második világháborúig, mai szemmel nézve, patriarkálisnak látszik. A családok nagy többsége, élete és ideje nagyobbik részét együtt töltötte, legfeljebb a férfiak voltak munka közben távol. De igen sokan – földművesek, iparosok, kereskedők – munkájukat is otthon, gyakran gyerekeiket is bevonva végezték, az asszonyok lányaikat, a férfiak fiaikat is bevonva a munkába. Ez együtt járt a viselkedési normák elsajátításával. A tisztelettudás alulról felfelé és a tekintélytartás felülről – családon belül és kívül – meglehetősen elterjedt volt. Ezt a társadalmi és gazdasági különbségek szinte kikényszerítették.

Bizonyos intézményeknek: templom és egyház, hivatal és hatóság, iskola és pedagógus, rendőr-csendőr-katona és közrend tekintélye szinte apriori szabálynak látszott. Hogy jó volt-e ez, illetve szerencsés-e, azon gondolkozzon el, aki ebben kételkedik. Lehet, hogy ez a kép nagyon idilli és a valóság ennél sokkal árnyaltabb volt már akkor is, az csak utólag derült ki, amikor ez a rend felborult és kiütköztek az emberi létből következő hibái, visszaélései.

Az első világháború után a közrend még úgy-ahogy helyreállt, az emberek a régi társadalmi keretek között, Európa nyugati része mögött elmaradva éltek, feudál-félfeudál-kapitalizmusban, de ezt éppen úgy nem tudták, mint Moliere úrhatnám polgára azt, hogy prózában beszél, míg meg nem mondták neki.

Miután ez a hagyományos rend felborult, kiütköztek a tekintélyelven alapuló nevelés problémái. A régi világban az iskola félig-meddig megnevelt gyereket kapott, akinek elsősorban a közösséghez való alkalmazkodást, rendet, fegyelmet kellett begyakorolnia. Megtanult sorakozni, hallgatni, alkalomhoz illően, például templomban közös tevékenységben részt venni, utasításokat megérteni és teljesíteni.

Az elemi iskolákban a fegyelmezetlen gyereket, mi tagadás, elnáspágolták, de akkoriban a testi fenyítés annyira általános volt, hogy ezen senki sem akadt fenn. Az ingerszegény világban élő tanuló nagyon ritkán vette szívére a dorgálást, figyelmeztetést, az osztályzat pedig, a bukást leszámítva szinte mindegy volt. A falusi lakosság többsége egyáltalán nem tulajdonított fontosságot az iskolába járásnak, ha libapásztorra volt szükség. Summa: akit a családban nem neveltek, azt máshol sem.

A középiskola minősége egészen más volt. Oda csak a gyerekek egy töredéke jutott be, az, aki már előzetesen megfelelő családi- és elemi iskolai nevelést kapott. Aki nem felelt meg a követelményeknek, többnyire kirostálták. Tudatosították, hogy saját érdeke, ha iskolába járhat.

Ez a rend a háborúk után felborult. A társadalmat szinte minden generációban lefejezték, ’45 és ’56 után százezrével távoztak a polgárság és értelmiség megfelelő nevelést kapott tagjai, később is évente több ezren a természetes fogyáson felül. Az alacsonyan vagy alig iskolázottak milliói lettek városlakók, a falvakból szinte eltűnt a régi középosztály.

A hetvenes évekre szülővé felnőttek jelentős része már semmiféle hagyományos nevelést nem kapott, mert nem volt kitől. A patriarkális falusi, vidéki életmód eltűnt, a szülőknek „munkahelye” lett, a gyereke bölcsödének, óvodának, napközinek nevezett gyerekmegőrzőkben nőttek fel, felnőttként már nem rendelkeznek saját hagyományukat őrző tudással, a gyerekgondozást legfeljebb könyvből tanulhatták meg.

Összességében tehát a mai iskolába már a harmadik olyan generáció jár, amely nem részesült hagyományos nevelésben és helyette nem kapott semmit.

Szerencse dolga, hogy sikerül-e valakinek, leginkább a nagyobb településeken, olyan társadalmi szigetekhez tartozni vagy csatlakozni, amelyekben élnek a hajdani nevelési és oktatási hagyományok és azok szellemében nevelni, nevelődni. Amelynek szokásai idő közben ötvöződtek a továbbfejlődött a „nyugati” polgári életforma értékesebb vonásaival.

Természetesen van ma is lehetőség megfelelő nevelést és tudást adni és kapni, élnek is vele nálunk is, nem is kevesen. Ma ez nem elítélendő és nem tilalmas állapot. Az iskolarendszer azonban, leszámítva bizonyos – elitnek minősített – intézményeket, nagyon keveset tesz, az egyre lejjebb züllesztett társadalmi környezet pedig ellene hat. A hatvan éve zajló folyamat következményei egyre inkább szembetűnőek.