Ami a Mindszenty-Barankovics vitát illeti, a bíboros-prímás emlékirataiban egyetlen szóval sem utal rá, sem a köztársaság kikiáltása, sem az 1947-es választások, sem a letartóztatását megelőző hetek eseményei között, magára a DNP-re sem. A választások kapcsán csak annyit említ, hogy a kommunista csalások ellenére az ellenzék 40 százalékot, a koalícióba betagolt kisgazdákkal együtt 56-ot kapott, tehát a jobboldal még 1947-ben is vezetett. Viszont hosszabban foglalkozik Sulyok Dezső Szabadság Pártjával, amely a közvéleménykutatások szerint akár 60 százalékot is kaphatott volna, ha erőszakkal fel nem oszlatják, lapját sztrájkkal meg nem bénítják. Sőt a bíboros szerint a legtöbb püspök ezt a pártot szívesen támogatta volna.
d-y-ó
Mikor a választások előtt viszont szükség lett volna rá, olyan döntést hoztak, hogy a szétvert kisgazdapárt után szétvert Szabadságpártból alakult utódpártok egyikét sem támogatták. Ez nem túl következetes döntés volt.
Erről hallgat a bíboros. DNP-hagyomány szerint viszont Barankovics személyének téves megítélése volt az akadálya annak, hogy a Püspöki Kar végül Mindszenty elhatárolódása miatt nem támogatta a pártot. Miután Barankovics nem volt hajlandó elfogadni, hogy a képviselők többségét és a Hazánk szerkesztőjét az Egyház jelölhesse ki, programját az Egyház határozza meg. Igaz, a DNP nem volt az FKGP-Szabadságpárt utódpártja, mint a többi kispártok, de eredetileg saját híveit tőlük szerezte vissza, miután 45-ben a DNP nem indulhatott.
Ám azt a választók nem hallották és nem is tudták, hogy Mindszenty és az Egyház nem támogatja hivatalosan egyik pártot sem. Az egyre általánosabb kommunista fenyegetés ellen a DNP-ben keresték a menedéket, természetesnek vélték, hogy az Egyház a Néppárt mögött áll. Ha az akkor már túlnyomórészt kommunista választási bizottságok nem zárnak ki félmillió biztos jobboldali szavazót eleve a névjegyzékből, még sokkal több szavazatot is kaphatott volna a DNP. Mindszenty ellenszenve önmagában aligha ártott a kereszténydemokratáknak. A szavazók egy pillanatig sem töprengtek olyan ideológiai finomságokon, hogy a „DNP nem papi párt”, „az egyházakat el kell választani az államtól”, „a kereszt nem politikai jelvény”…, ha oly gyakran hallottak a kommunisták istentelenségéről, sőt egyre gyakrabban tapasztalták.
Több mint két emberöltő telt el az érsek-prímás és a DNP, illetve Barankovics István politikai nézetkülönbségeinek kiéleződése óta. Az utókor nyugodtan vélheti, hogy mindkettőjüknek igaza volt a maguk módján. A bíboros kérlelhetetlen, a mártíromságba vezető helytállásának megvolt a maga értelme. És igazuk volt azoknak a kereszténydemokrata politikusoknak is, akik az akkor merőben új politikai körülmények között a harc hatékonyabb formáját választották. Valójában túlélésről volt szó, az elvek szüntelen és szilárd hangoztatása mellett, hátha a világpolitikában bekövetkezik egy kedvező sorsfordulat.
Ha a DNP politikusainak, elsősorban a „pártvezér” Barankovics Istvánnak emberi magatartását és nyilatkozatait vizsgáljuk, a következmények ismeretében abban semmi kifogásolni valót nem találhatunk. Pokoli körülmények között, magukkal az ördögökkel kellett vitázniuk, megőrizve azt a látszatot, mintha nem tudnák, kikkel van dolguk és elhinnék, hogy ellenfeleik korrekt vitapartnerek. A korszak nagy küzdelme az egyházi iskolák államosítása körül folyt és a kereszténydemokraták körömszakadtáig védelmezték az egyházak iskolafenntartó jogát. Noha akkor az egyházakat már minden anyagi forrásuktól megfosztották és éppen ez volt az egyik hivatkozási pont az államosítás mellett. Végül, amikor már a levegőben lógott a bíborossal való leszámolás és a DNP feloszlatása, Barankovics utolsó parlamenti felszólalásában még azt hozta fel a prímás védelmében, hogy ő sem teljesen független, van egy felette álló földi hatalom — a pápára célozva — aki megszabja kötelességeit és ő azokhoz tartja magát. Ezért az egyetlen lehetséges út a tárgyalásoké és a feszültség a DNP helyzetét is súlyosbítja. Tárgyalni pedig a „római Szentszékkel kell, a DNP álláspontját is ez határozza meg „ugyanis minden rosszabbodás súlyosbítja azt az ellentétet, amely pártunk (a DNP) és a kormány között fennáll.” Világos, hogy a DNP nem az Egyházzal, hanem a kormánnyal állt szemben és mese, hogy Barankovics le akart volna paktálni Rákosival.
Ami ez után a felszólalás után zajlott, az már csak időhúzás volt Barankovics részéről. Az akkori állapotokat Kovács K. Zoltánnak, a DNP „legfiatalabb” képviselőjének anekdotájával lehet jellemezni.
Mintegy féltucatnyi, akkor fiatalabb képviselő úgy látta, hogy helyzetük tarthatatlan, külföldre kell menekülniük, ha az életük kedves. Ehhez el kellett jutniuk az osztrák határ közelébe. Csakhogy a nyugat felé utazókat úton-útfélen igazoltatták, visszafordították, esetleg le is tartóztatták. A képviselői mentelmi jog a bunkó ávósoknak nem számított, inkább árthatott, ha valaki ezzel igazolta magát.
Ezért azt találták ki, hogy mindenkinek küldenek egy meghívót egy Magyaróváron tartandó frakcióértekezletre, amelyen a Kommunista Párttal való koalíciókötést akarják megbeszélni!!! Ezzel a meghívóval a zsebükben, a disszidálni szándékozók eljutottak a határ közelébe és végül sikerült számos viszontagság között átjutniuk Ausztriába.
Tegyük fel, hogy valahol egy levéltárban, vagy személyes iratok között fennmaradt egy ilyen meghívó és mostanában egy történész kezébe kerül. Akkor íme, megvan a bizonyítéka, hogy a DNP komolyan számításba vette a kommunista koalícióba lépés gondolatát. Körülbelül ilyen szilárd alapokon nyugszik annak bizonyítása, hogy az ugyanabban az időben Bécsbe menekült Barankovics alkudozott Rákosival a koalíciókötésről.
Folyt. köv.
