Ifjúságunk régi szép emlékei közé tartoznak a Népszabadság külön mellékeltében megjelenő pártállami kormányprogramok, tizenhat oldalon, szöveges, táblázatos, ábrákkal tűzdelt, közgazdaságinak álcázott fejtegetésükkel. Sajátos világot tükröztek ezek a tervezetek, egy zárt rendszert, amely önmagában tökéletesen logikus volt, minden mindennel egyezett benne, pontosan kiszámítható volt a teljesítmény diadalmas emelkedése, a szebb jövő, az ország gyarapodása, az életszínvonal állandó növekedése. Csak az maradt örök rejtély a beavatatlan sokak előtt, hogyan illeszkedik mindez a világgazdaság folyamataiba, a dollár kettős árfolyamát, a hivatalosat és a valódit figyelembe véve. A fekete-árfolyam ugyanis négyszerese volt az MNB áltál számított beváltási, illetőleg turista-árfolyamnak.
d-y-ó
Továbbá a legtöbb fogyasztási cikk árában volt jó adag állami dotáció, a skatulya gyufától a rövidkarajon át a nagylexikonig. Aki aránylag jó fizetést kapott és telt neki értékesebb árura, azzal együtt jóval több burkolt dotációhoz jutott, mint akinek csak csirkenyakra és krumplira futotta. Egy jól kereső értelmiségi, mondjuk egy hálapénzhez jutó orvos életszínvonala elérhette egy nyugat-európai alsó középosztályhoz tartozó kistisztviselő nívóját is.
Ha ilyen faramuci volt a legegyszerűbb összehasonlítás is, el lehet képzelni, milyen bűvészmutatványok kellettek a nagybani nemzetközi elszámolásokhoz, az export-import forgalom nyugati, illetve KGST-én belüli elszámolásaihoz, ezek megtervezéséhez.
Ha figyelembe vesszük, hogy az egész gazdasági élet, ami ma magángazdaságként működik, akkor állami kézben volt – és az állami vállalatok olyan trükköket alkalmaztak nyereségességük vagy veszteséges voltuk kimutatásához, amelyek mellett Veres János és Gyurcsány óvodás kisdednek számítanak – akkor el lehet képzelni, hogy mit értek azok az éves tervek és költségvetések, amelyeket a pártállami időkben gyártottak.
Nem csoda – értelmes ember soha nem is csodálkozott – , hogy ilyen körülmények között az „5 Éves Terv”-ek, az elsőtől az ötödikig, amelyek a kormányprogramokat is jelentették, sorra nem teljesültek. Elbuktak, becsődöltek – már csak azért is, mert a világgazdasági folyamatokat: konjunktúrákat és recessziókat, olajválságokat és tőzsdekrachokat még soha senkinek nem sikerült semmiféle programjába beépítenie, előrejeleznie. Ekkor vált ismertté a „begyűrűzés” jelensége. Részben ennek, is köszönhető, hogy az 1990-es hatalomváltásig a pártállami pénzügyeskedőknek sikerült már 22 milliárd dollár összegű államadósságot összehozniuk – a végső korszakban már Medgyessy aktív pénzügyi szerepével.
Medgyessy így aztán, valójában önmagától vette át a stafétabotot 2002-ben, amikor ott folytatta az adósságcsinálást, ahol 1990-ben abbahagyta, s közérzetjavító intézkedésekkel, amelyek mai közérzetünket rombolják.
Medgyessy és Gyurcsány hét év alatt tucatnyi kormányprogrammal álltak elő, átlagosan mindegyik 5-6 milliárd eurónyi újabb adósságába került az országnak. Így minden utódunknak csak egyetlenegy programja maradhatott: Túlélni és visszafizetni. A tucatnyi baloldali programnak középpontjában pedig egy dicstelen időpont szerepelt, az euró bevezetésének továbbhalasztott céldátuma.
