Gyurcsány, mint az ellenzék ellenzékének vezére, meglehetősen hervadt látvány volt, vertnek látszó serege élén erősen emlékeztetett a merényletből megmenekült Hitlerre, a Berlin kapui előtt végső ellenállásra bíztató vezérre és kancellárra, Adolf bizonytalan mozgására, tétova, üres félmosolyára; amikor már szétszóródtak a seregek, mindenki az egérutat kereste, de nem mutatkoztak a felmentő csapatok, minden idők egyik legnagyobb romatüntetésének formájában.

Megfigyelők — és persze a hírhedt aláírói lista — szerint  Gyurcsánynak csak a liberálisok második vonalbeli támogatóit sikerült megmozgatnia, ezzel üzent ugyan Fodoréknak, de ugyan mit, ha a saját emberei nem voltak sehol? Ha arra gondolunk, hogy a Charta aláíróinak skálája Dzsingisz kántól Francia kis Mihályig és Rejtő Jenőig terjedt, a névsor ugyan impozáns, de nem előremutató.

Mindazáltal Gyurcsány kitart — mint Hitler — a végső vereségig, de még ebben az esetben is csak másfél éve van már hátra, az idő ellene dolgozik, minél tovább marad, annál biztosabb, hogy utolsó híveit is magával rántja a bukásba és a hatvanegy éve hatalmon lévő párt többé nem tud talpra állni.

Ideje volna elkészíteni az ilyen-olyan néven minduntalan felkapaszkodó állampárt kártevéseinek leltárát. 1947 szeptemberétől a mai napig mindössze nyolc éven át nem a kommunisták különböző változatai kormányoztak, de a köztes időben is jelentős pozíciókat tartottak kezükben a kormányok háta mögött: a bankrendszerben, privatizációban, a titkosszolgálatban, a rendőrségben, külkereskedelemben, nemzetközi kapcsolatokban, társadalombiztosításban, szakszervezetekben, felsőoktatásban, közszolgálati és kereskedelmi médiában, az önkormányzatok többségében.

1947-ben az ország adóssága, a jóvátételre fizetendő négyszáz millió dollár volt és a régi államadósság néhány tízmillió dollárja. Ez mai értékben talán két és fél, hárommilliárd dollárnak felel meg, ezt még nem ők csinálták és iszonyatos erőfeszítéseket kényszerített az országra a háború utáni néhány év alatt történt kifizetése. Az életszínvonal a réginek az egyharmada maradt. Ezt nevezték utólag a magyar gazdasági csodának. Utána a Szovjet kikényszerítette egy kétszázezres hadsereg felszerelését az ő fegyverzetének és hadianyagainak megvásárlásával. Ettől az ország visszaesett a háború utáni jegyrendszer, árúhiány és infláció kombinálta állapotba és az életszínvonal az akkor már feltápászkodó Európa ötödére süllyedt. Ez sokáig így maradt és elkezdődött az ötéves tervek körforgása, amely bizonyos értelemben mai napig sem ért véget, három-négy éves ciklusokban.

Ezeknek a ciklusoknak a menete: osztogatás-megszorítás,  a növekvő jövedelmek inflációja-stagnálás-osztogatás-megszorítás. A sarokpontok:l954—1957—1961—1968—l974—l978—1982—l986…aztán 1994—2002—2006.

Ez a körforgás csak azzal bővült, hogy 1972-től a megszorítások és az infláció nem fedezték a hiányt és elkezdődött a kölcsönfelvétel.

Ez - mint tudjuk - a rendszerváltáskor 22 milliárd dollár volt, mostanra nyolcvan milliárd dollár, avagy hatvan milliárd euro. Persze, hogy valójában mennyi, az majd Gyurcsányék bukása után fog kiderülni. Eközben a életszínvonal soha nem emelkedett az uniósnak az egyharmada fölé. Nem kizárt, hogy Gyurcsány és bandája már csak arra játszik, azért próbálnak kitartani 2010-ig, hogy legalább az ötévesnél régebbi ügyeket ne lehessen vizsgálni, őket ezért felelősségre vonni. De mint az őszödi beszédből tudjuk 2004 után is volt még gaztett bőségesen. Az 1994-et követő időpontokban a kölcsönfelvételt még kiegészítette a privatizációból harácsolt bevétel eltüntetése is, kivéve, amikor a Horn-kormány az összeg egy részét kénytelen volt kölcsöntörlesztésre fordítani,  mert az ellenzék rákényszerítette őket.

Ennyi pénzt ellopni nem lehetett, az ország tragédiáját súlyosbítja, hogy az elpazarolt milliárdokból nagy erőfeszítéssel létesült beruházások a gyáraktól és közművektől a lakótelepekig mára jórészt rozsdatemetővé váltak tovább nyelik a pénzt, akadályozzák a fejlődést.

Ez a hatvan éves kommunista uralom mérlege. Érzik ugyan, hogy közeleg a vég, de bizonyos, hogy azért nem adták fel. Ha most rövidesen le is tűnnek, számítani lehet rá, hogy csőd minden ódiumát megpróbálják rákenni az utánuk következő kormányra, kormányokra.

Itt az ideje, hogy piszlicsári sérelmeken való civódás helyett napról-napra szembesítsük őket hatvan éves uralmuk kártevéseivel és ötven, negyven, harminc, tíz és öt év előtti, be nem tartott ígéreteikkel.

És naponta készülni kell a csődtömeg átvétele utáni feladatokra. 1990-ben a váltás nem sikerülhetett, mert nem volt többtízezer felkészített ember a kommunisták leváltására, talán háromszáz sem volt. Nagy kérdés, hogy azóta felnőtt-e az a harmincezer, aki képes lesz elfoglalni mindazokat a helyeket, ahonnan el kell távolítani az Önjelölt privilegizáltakat.

Azzal, hogy Gyurcsány és támogatóinak hada inog, nem oldódik meg semmi. Ők hajlandóak lesznek bármikor visszajönni, kerül, amibe kerül — nekünk.