Orbán Viktor már másfél évvel ezelőtt felhívta a figyelmünket egy közelgő nagyméretű gazdasági krízisre, és hónapok óta beszél arról, hogy egy új rend felépítésének küszöbén állunk, amiből Magyarország sem maradhat ki. Ennek ellenére a kormányon lévők ragaszkodnak a régihez, a bukotthoz, a csődhöz, és ezzel az országot, annak polgárait (minket) hosszú távon is megfosztják a boldogabb jövőtől. De mi is az, amihez ragaszkodnak, mi is az, ami megbukott? Az erkölcstelenség a közéletben és a gazdaságban, konkrétabban az igazság elferdítése, az igazságosság megtagadása és a szeretet mellőzése.

A katolikus Egyház társadalmi-szociális tanítása 118 éve konkrétan kezünkben van, folytonosan kiegészítve, kibontva a lényeget, az éppen aktuális kérdésekre megadva a választ. 1891-ben XIII. Leó pápa a Rerum novarum enciklikával válaszolt a nagy tömegben való megjelenésének kihívásaira, majd folytatta a sort XI. Pius a Quadragesimo anno enciklikával 1931-ben, Boldog XXIII. János pápa a a Mater et magistrával 1961-ben, VI. Pál a Populorum progressióval 1967-ben, II. János Pál pedig 1981-ben a Laborem exercens, 1987-ben a Sollicitudo rei socialis, 1991-ben pedig a Centesimus annus enciklikákkal.
    
A világ ezekről vagy nem vett tudomást (a kommunizmus idején elhallgatták), vagy a média idejétmúlt felfogásnak minősítette, mivel nem értette – de meg sem kísérelte megérteni – lényegi mondanivalójukat. Ehelyett elkezdett saját útján járni, amelyből lassan kiveszett minden, ami emberi, és abból a „gazdaságból”, aminek az embert kellene szolgálnia, maradt a birtoklási vágy, a harácsolás és a másokon való gátlástalan átgázolás. A szabad versenyre épülő piac, aminek az államok korlátot szabni volnának hivatottak, az állam szükségtelenségének hirdetésével a fejünkre nőtt, és belebukott a saját önzésébe. Nem vált be tehát sem a kommunizmus (minden közös), sem a vadkapitalizmus (Versenyezzünk!) elvrendszere. Ezzel azonban magával rántott minket is, akik eddig a vad versenytől, most pedig a bukásuktól szenvedünk. Ma sok csúcsmenedzser, közgazdász, politikus, magasan képzett embertársunk már elfelejtette azt, hogy a hitből lehet erőt meríteni, másként gondolkozni, gazdálkodni, s csak a technokrata megoldások „egyszeregye” jut eszükbe. Vagy még nem is hallottak soha hitelesen a hit és a tudás kapcsolatáról, az Egyház társadalmi tanításának összefüggéseiről.
    
Ennek a ténynek azonban sajnos nem csak pénzügyi, hanem más társadalmi-erkölcsi következményei is lettek. Az önzés magával hozta a „halál kultúráját”, a szolidaritás teljes hiányát, az élet elvetését, a másik ember vagy közösség jogainak, érdekeinek figyelmen kívül hagyását, mert a szabad verseny kényszere elvette a szabadságunkat. Isten nélkül olyanokká váltunk, mint az állatok, amelyek csak saját érdekeiket nézik és védik, saját jogaikat követelik, és ahol az erősebbé a túlélés joga. A másikban ellenséget látunk, mert ha neki jut valami, akkor az biztosan tőlem veszi el; a lényeg az, hogy nekem minél több legyen. Amit magamnak tűzzel-vassal megkövetelek, azt a másiktól elrabolom. Röviden megfogalmazva: elvesztettük a szeretetet.
    
Isten ezért most figyelmeztet bennünket: Ahhoz, hogy ismét jól menjenek a dolgok, és ne pusztítsuk el önmagunkat, már (megint) csak egyetlen megoldás – a keresztény tanítás megvalósítása maradt… Az önzés nagyszájú és eddig haladónak, korszerűnek hazudott képviselőinek látványos bukásával megnyílik a lehetőség egy olyan világ felépítése előtt, amely az ember boldogságát jelöli meg célként, és amely irányt (hála a nagy elődöknek!) megfelelő és kiérlelt útmutatások segítségével könnyen megtarthatjuk. Az Egyház készen kínálja a megoldást: emberi méltóság, szolidaritás, szabadság, tisztelet, ajándékozás, mértékletesség, önfegyelem – azaz a szeretet megvalósítása.
    
Ennek a szónak („szeretet”) olvastán sokunknak egy szép, de csöpögős, naiv, buta, gyerekes, kenetteljes, esetleg kiszámíthatatlan szalmaláng-érzelem; ugyanakkor a mai világban megvalósíthatatlan „valami” jut eszébe. A szeretet azonban nem (csak) érzelem. Ha az lenne, akkor valóban bizonytalan és változó lenne. A keresztény szeretet elsősorban akarati tevékenység, amit az értelem irányít és az érzelem indukálhat. Ennek fényében tehát felépíthető egy társadalom a szeretetre, sőt: az ember lényegéből fakadóan – aki éhezik a szeretetre – igazságos társadalom csak a szeretetre építhető fel. Az igazi Szeretet azonban, amely megfelel az ember vágyainak, csak az Isten lehet (1Jn 4,16), hiszen ezt a vágyat ő ültette belénk, övé a világ, otthon van benne, ismeri minden részletét – ez a tény az egyetlen igazság. Ha mást neveznénk szeretetnek, akkor az hazug és gyenge alap, hamis építmény lenne. Az Isten által teremtett világot Istenre kell építeni. A hit és az ész megfelelő aránya és összhangja nélkül az emberi társadalom nem lélegzik mindkét tüdejével. Mivel pedig a kereszténydemokrácia szociális kérdésekben mindig is a keresztény tanítás alapján állt, a történelem Ura segítségével hosszú idő után megnyílt a lehetőség az elméletek gyakorlattá váltására: vagyis eljött a mi időnk!

Ennek fényében – mivel a világ számára már csak a keresztény tanítás maradt – a társadalom (benne a gazdaság) építésénél szembe kell néznünk az eddigi téves úttal, és végre észre kell vennünk az évtizedek óta az orrunk előtt lévő helyes irányt. Ebben segít bennünket és erre bíztat XVI. Benedek pápa június 29-én megjelent (és a várakozásokat felülmúló) új, Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű enciklikája, amelyben a Szentatya a következőkre hívja fel a világ gazdasági és politikai vezetőinek figyelmét (A Pápa tömören és lényegretörően fogalmaz, ezért olvasása nagy odafigyelést igényel.):

A globalizáció soha nem látott lehetőséget adott az emberi kapcsolatok fejlődésére, de ami most történik, az „nem az ész és az erkölcs kapcsolatából megvalósuló emberi fejlődés.” Egyrészt csak az igazságossággal és az ésszel megvilágított szeretet teszi lehetővé az emberi értékek alapján történő fejlődést; másfelől hiteles fejlődés csak a javak és erőforrások igazságos megosztásából fakad, s nem abból az elosztásból, amelynek alapja a technika és a haszonelv!
    
Nincs igazi humanizmus az Abszolútra (Istenre) való nyitottság nélkül. Ez adja meg az élet igazi jelentését. Ezért központi helyre kell tenni a szeretetet, vagyis makro-szinten a szolidaritást. A szeretet testvériséget vár el az emberek közötti kapcsolatokban. A megvalósult globalizáció által indukált emberi kapcsolatok azonban inkább csak „szomszédi” kapcsolatok – hiányzik az Atya elfogadása, aki által testvérek lehetnénk, és egyben egységes emberi család is.
    
Sajnos az előző pápák felhívásai és a fejlődéssel kapcsolatban támasztott elvárásai nem következtek be, ezért ma egy tisztán csak technológiai társadalomról beszélhetünk. A kizárólag a profitmaximalizálás elve által hajtott gazdasági növekedés drámai problémákat okozott. Újra kell tervezni az utunkat, új szabályokat kell megalkotni magunknak, újra felfedezni alapvető értékeket, felfedezni az elköteleződés új formáit. A csupán gazdasági-technológiai fejlődés nem elég: védeni kell az embert, aki az alapja, forrása, célja minden társadalmi, gazdasági életnek!
    
A élethez való alapvető jog, az élet tisztelete és elfogadása hangsúlyosan kerül elő a körlevélben. Ide tartozik a vallásszabadsághoz való jog is, Isten nélkül ugyanis az emberről csak „redukált vízió” lenne megalkotható.
    
A tudás szeretet nélkül steril. A tudományos kutatás is akkor nyer értelmet, ha a jóakarat vezérli. A fejlődés zavarának egyik oka a szintézis hiánya a tudományos életben: nem kellő mértékű párbeszéd a tudományterületek – főként a szaktudományok és a teológia – között.
    
Az aktuális helyzetre utalva a Pápa így ír: Fogyasztói, haszonelvű életmódunk nem teszi lehetővé, hogy észrevegyük a nagylelkűség lehetőségeit, tetteit. Pedig az ember ajándékozásra és önmaga meghaladására teremtetett. A reményt a teljes, tehát az adni is tudó ember identitása hordozza magában.
    
A piac emberek találkozásának színtere és a csere-igazságosság és osztó-igazságosság megvalósulásának helye. Azonban a szolidaritás és a kölcsönös bizalom megléte nélkül – ami ma jellemző – a piac nem tudja helyesen betölteni gazdasági szerepét. A gazdasági tevékenység nem egyenlő a kereskedői logikával, célja a közjó megvalósítása kell legyen, amiért a politikai közösség is felelős! Ez a cél más, mint a pusztán haszon-felhalmozási cél.
    
A piac tisztán nem létezik. Az emberi kapcsolatok, a szolidaritás, a kölcsönösség a gazdasági tevékenységen belül igenis gyakorolhatók, a gazdasági szféra tehát erkölcsileg nem semleges és nem is embertelen, és így, mivel emberi vonása van, működtetésének, irányításának etikusan kell történnie. Az ingyenesség, az adás tehát értelmet nyer a gazdasági tevékenységen belül is!
    
II. János Pál tanítását XVI. Benedek is megerősíti: a gazdasági élet három pillére: a piac, az állam és a civil társadalom. Az üzleti vezetés nem fókuszálhat csak a részvényeseinek az érdekeire, hanem felelősséget kell vállalniuk más érintettjeikért is, akik hozzájárulnak az üzlet életéhez (pl. munkavállalók vagy a bankok ügyfelei). A profit nem cél, hanem eszköz kell legyen ahhoz, hogy a gazdálkodás emberi és társadalmi célokat érjen el, hogy a piac emberibb legyen.

    
A fentiek hiányában a rosszul vezetett globalizáció válsághoz vezetett. Az emberek és nemzetek közötti kapcsolatok olyan új felosztására és a gazdagság olyan újraosztására van szükség, ami nem fokozza a szegénységet. Az igazi globalizációnak teológiai oldala is van: a kapcsolatok irányába kell terelni, a kommúnió és a javak megosztása felé.
    
A körlevél fontos erkölcsi megállapítása, hogy a jogok előfeltételezik a kötelességeket. A kötelességek kölcsönös megosztása hatékonyabban ösztönzi a cselekvést, mint a jogok puszta követelése. Ezért „azt gondolni, hogy a népességnövekedés az elsődleges oka az elégtelen fejlődésnek, hibás.” Felelőtlenség ugyanis azt gondolni a szexualitásról, hogy az csupán az élvezet forrása. Védeni kell a családok elsődleges kompetenciáját, integritását és felelősségét az állam beavatkozásával szemben a népesség alakulásába.
    
A környezeti krízis konkrétumait illetően a Pápa a megújuló energiaforrások használatát szorgalmazza. A környezet Isten ajándéka, s az ember sáfárkodni (művelni és őrizni) hivatott azt. A Szentatya a hédonista (élvezet-központú), túlzó fogyasztói életstílus felülvizsgálatát sürgeti, s leszögezi, hogy új életstílusra van szükség, amelyben az igazság-szépség-jóság egysége hozza meg a közös növekedést, ezek határozzák meg a fogyasztói választást, a megtakarításokat, a beruházásokat.
    
A körlevél kívánatosnak tartja a testvéri együttműködést a hívő és nem hívő emberek között. Az együtt munkálkodás alapja a világban fennálló egyetlen igazság kell legyen. Őszentsége sürgeti továbbá a spekuláció visszaszorítását, a gyengék védelmét az uzsora ellen. Bátorítja a mikorhitel-konstrukciókat, amelyeket finomítani és a rászorultak számára előnyössé tenni javasol.
    
Mindezek fényében a helyes globalizáció érdekében a Pápa szerint sürgető szükség van egy világpolitikai tekintélyre, egy globális kormányzásra, amely a fenti értékeket veszi figyelembe. Ez a globális közjó elősegítésére létrehozandó olyan szervezetek, nemzetközi intézmények összessége legyen, amelyek a szubszidiaritás, a szolidaritás, kooperáció, morális rend, emberi jogok, az igazságosság védelme és az emberiség családjának létrehozása elvének alapján működnek. Ezért a Pápa többek között az ENSZ szervezetének reformját is javasolja.

XVI. Benedek pápa kitér a technológia fejlődésének témájára is, amit intéssel kezd: Az ember azt hiszi, hogy újjáteremtheti magát a technológia csodájának segítségével és a gazdasági fejlődés révén, „prométheuszi elbizakodottság” él benne, ahelyett, hogy magába nézne, és felfedezné újra a szívébe írt természettörvény alapvető normáit. „Az ész hit nélkül a saját mindenhatóságába vetett hit illúziójában bukdácsol.”
    
A Pápa szerint alapvető küzdelem a technológia felsőbbsége és a morális felelősség között a bioetika területén alakult ki: ezen a téren az integrált, egész emberi fejlődés lehetősége radikálisan megkérdőjelezhető. Az emberről alkotott felfogást egyre inkább a modern biotechnikák által felkínált lehetőségek alakítják. Az emberiség jelenlegi problémáinak megoldása nem lehet pusztán technikai jellegű, hanem figyelembe kell venni a személy testi és lelki elvárásait, és ezáltal számolni kell magával a teremtő Istennel. Az emberiség jövője számára veszélyt jelent a technika abszolutizmusa, amelynek legmagasabb rendű kifejezése az életellenes gyakorlatokban nyilvánul meg.
    
Az ön-központú technológia-használat irracionálissá válik, megtagadja az értelmet és az értéket. Például az „in vitro” megtermékenyítés technológiai felsőbbsége az emberi méltóságot tagadja. Az abortusz és eutanázia a „halál kultúráját” erősíti. Az Isten nélküli világ saját pusztulását készíti elő, ennek jele az erkölcsi válság.
    
Az emberi lélekről szóló redukcionista nézetek, a droghasználat a remény hiányának jelei, az üresség és szenvedés fokozói. Ilyenkor nincs meg az integrált emberi fejlődés, és nem teljesül az egyetemes közjó sem, ha az ember lelki és morális jólléte nincs beleszámítva. Isten nélkül nem tudja, merre menjen, nem érti magát az ember. Isten nélkül az ember nem tud hiteles humanizmust sem kifejleszteni. Az Istenre való nyitottság eredményezi a nyitottságot az embertárs felé is. Isten ad erőt, hogy harcoljunk és szenvedjünk a közjóért, annak szeretetéért.
        
Az enciklika üzenetét és az előttünk álló feladatot tömören Szent Pál apostol szavai fogalmazzák meg: „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást.” (Róm 12,9-10)
    
Az enciklika központi üzenetének kimondásával zárja az írást XVI. Benedek pápa: „…a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22-23)
        
Benedek pápa enciklikája új szintézist láttat meg: a hit és az értelem, a szeretet és az igazság, az elmélet és a gyakorlat összefüggését. Az Egyház társadalmi tanítását úgy fejti ki, hogy az emberi élet számos szférájában elfelejtett vagy onnan száműzött Istenről beszél, aki a szeretet és az igazság révén az egész teremtett világ rendjének megújítására hív bennünket.

Amint eddig láttuk, az új világrend kialakulásakor alapvető szerepet kell játszania a szeretetnek. A világon minden a miénk, de mi Istenéi vagyunk – éljünk hát az Ő szabályai szerint! Azok a tettek (ötletek, húzások), amelyek nem tartják tiszteletben az emberi személy valódi méltóságát – akkor is, amikor látszólag „szeretetből fakadó döntések” – , valójában az emberi életről alkotott materialista felfogás gyümölcsei. Ez az igazság nélküliség a szeretetet üres burokká fokozza le, amelyet önkényesen lehet megtölteni (lásd: az abortusz vagy az eutanázia kimagyarázása), negatív hatást gyakorolva az emberi fejlődés egészére.
    
Rá kell tehát ébrednünk végre arra – mert nincs is már más választásunk –, hogy Isten nélkül nem lehet hiteles humanizmust létrehozni. A globalizáció nem feltétlenül rossz, sőt eszköze lehet az egész emberi nem egységének, amennyiben az emberiség nagy családját Isten atyasága alatt képzeli el és valósítja meg (ahol mi mindnyájan testvérek vagyunk). Eddig ellenálltunk a szeretetnek, de be kell látnunk, hogy fennmaradásunk érdekében rá vagyunk utalva, „boldogságra vagyunk ítélve”. Akárhogy is kapálóztunk eddig ellene, az Isten által uralt történelem rákényszerít bennünket. Eljött tehát az ideje annak, hogy a kereszténydemokrácia által a politikai életben képviselt keresztény társadalmi tanítást, amely az egyházi és a hétköznapi életben is a legfontosabb erkölcsi kérdések egyike, végre megismerjük, és a gyakorlatban megvalósítsuk.
    
A világ és Magyarország számára tehát már csak a keresztény megoldás maradt, a többi, emberi ötlet összeomlott. Ha készen állunk a kormányzásra, akkor éljünk a lehetőséggel a Szentatya útmutatásai szerint, és építsük fel az új, emberi világot Istennel!

Kelt Diósdon, 2009. július 14-16. között