Mi volt a bal?
A politikai baloldal lassú hanyatlása évtizedek óta egyik legfőbb jelensége a világszerte megfigyelhető folyamatoknak. Már a második nagy olajválság után megjelentek az első olyan előrejelzések, amelyek a jóléti állam végét jósolták. Azóta már nem is számozzák az egymást követő olaj-, illetve a kiszélesedett energiaválságokat és pénzügyi válságokat, amelyek érdekes módon ma már egyáltalán nem hajtják a baloldal malmára a vizet, mint régebben. Időközben a baloldal maga is szerves részévé vált a hatalmi berendezésnek, egy váltópárttá, a többi között, amely úgy viselkedik, mint a hagyományos konzervatív, liberális, agrár, vagy keresztény pártok, csak éppen szociáldemokratának, vagy szocialistának nevezte el magát, és hagyományos szavazói fenntartják, amíg ki nem halnak.
Mivel nálunk semmi sem úgy van, mint másutt, a mi pártjaink hiába képezték le induláskor, legalább nevükben a nyugati mintát, hamarosan vedleni kezdtek s egy liberálisból és egy szocialistából létrejött a ballib, amely sem demokrata, sem szocialista nem volt egy percig sem, miután személyi állományát illetően mindkettő a bolsevista utódpártból, az MSZMP-ből sarjadt. A liberálisok Rákosi elvtárs csodálóinak és Lukács György tanítványainak, illetve a híveik leszármazottai voltak egykoron, a szocialisták pedig aktív tagjai az MSZMP-nek.
Miután a nyolcvanas években útjaik átmenetileg elváltak, de céljuk egyaránt a hatalom megszerzése, illetve megőrzése volt, az átmeneti kudarc után 1994-ben újra egymásra találtak.
Addigi rivalizálásuk magyarázata tulajdonképpen a hatalmi kérdés volt. Mindkét csoport úgy tartotta, hogy egyedül ők méltóak és alkalmasak az országban, illetve eszmetársaikkal együtt az egész világon a hatalom gyakorlására. A kommunisták a munkásosztály nevében, a liberálisok az értelmiség nevében. Ugyanis ők a haladók, mindenki más maradi reakciós, rosszabb esetben rasszista, náci, fasiszta.
A haladás pedig mindig azt jelentette, ami az adott pillanat érdekeiket szolgálta. A hatalom gyakorlása öncéllá vált, mindent a megtartásának szolgálatába állítottak, a cél szentesítette az eszközöket, az eszközök pedig egyre mocskosabbá váltak.
A hazai viszonyokra leszűkítve a történetet, a minden áron való hatalom-megőrzésen túl, már hosszú ideje semmiféle erkölcsi és elvi szempontra nem tudtak hivatkozni. Állandóan azt bizonygatták, hogy azért kell a ballib koalíciónak hatalmon maradnia, mert csak ők értenek a kormányzáshoz, az ő reformgondolataik útján fejlődhetik európaivá ez a civilizálatlan, kultúrátlan, elmaradott ország.
Most, hogy megbuktak és a felmorzsolódás veszélye fenyegeti őket, híres véleményformáló értelmiségük írások tucatjaiban próbál magyarázatot találni egyrészt a bukásra, másrészt a saját kiúttalanságára.
Ha ezeket olvassuk, látható, hogy valójában nem képesek szembenézni a valósággal, nem próbálják tükörbe nézni és felismerni, hogy milyenek és mit is akartak igazában.
Nem értik, hogy életidegen, a valóságtól elrugaszkodott ideológiát akartak ráerőszakolni a hatalmuknak alávetett nagy többségre.
Ennek az ideológiának – a neoliberális libertarianizmusnak, a mindent felforgatni, mindent felforgatni, mindent megváltoztatni a puszta változtatásnak kedvéért, az anarchista szabadosság kiélésének kedvéért belegázoltak a békés mindennapi élet, erkölcs és munka összes normáiba. Nem vették észre, hogy ezek a zavaros elméletek nagyon is alkalmasak rá, hogy közönséges nihilista bűnözők, az egész értelmiségi és lumpen alvilág mekkora zsákmányra talált ebben, a gátlástalanok számára korlátlan lehetőségeket biztosító szabadosság-eszményben. Nem vették észre, hogy bűnözők telepedtek a nyakukra és végül maguk is értelmiségi és gazdasági, fehérgalléros, vagy közönséges bűnözővé váltak. Élősdi kihasználóivá a korlátlan lehetőségeknek. Már nemcsak mentegették, majd védték, de végül gyakorolták a szabad rablást.
És, ha az elmúlt két hét baloldali elemzési kísérleteit olvassuk, még mindig nem jutottak el odáig, hogy beismerjék, dilettáns felelőtlenség volt a ballib elmélet gyakorlati megvalósítása az egészségügyben, az oktatásban, a közigazgatásban, a bűnüldözésben és közönséges csalás, sikkasztás, vagyonkimentés, hamis csőd a szocialisták által gyakorolt rablógazdaságban.
Még mindig csak ott tartanak a felismerésben és egymás gyanúsítgatásában, hogy ügyetlenek voltak, rossz volt a propagandájuk, hatástalan a médiaszereplésük, nem találtak megfelelő szereplőket a bajok elleplezésére, belső vitákkal töltötték idejüket, nem léptek fel kellő eréllyel a rasszizmus és fasizmus, antiszemitizmus ellen. Nem „leplezték le az ellenséget”, mint atyáik, akik szovjet fegyverekkel a hátuk mögött olyan sikerrel gyakoroltak, és összetartás helyett rivalizáltak. A hálátlan nép pedig felült az ellenzék hatásos agitációjának, amely nyolc éven át felőrölte az ő ellenállásukat.
Az „agitáció” tartalmát, igazságát meg sem hallják. Hiszen egyedül ők lennének alkalmasak továbbra is a hatalom gyakorlására. Mert ők a haladók, a demokraták, ők maguk testestül-szellemestül a „másság”.
A híres „másság” az egyetlen érték, amelynek nem könnyű megtalálni az ellenkezőjét – legalábbis számukra. Mert az az önazonosság és a belőle fakadó felelősségtudat. De éppen ilyen fontos a nemzeti és személyi önismeret, az öntudat. próbálják meg ezen a ponton feltárni, hogy miért söpörte el őket a történelem.
d-y-ó







