Ez jelentős mértékben megszabta magatartásukat, gondolkozásmódjukat és életformájukat. Sokszáz éves intézmények működtek jogfolytonosan, még ha tartalmuk az évszázadok folyamán módosult is: ilyen volt magának a királynak a vitán felül álló szuverén szerepe, amely sok tekintetben átszállt helyettesére, és amelyet az első és a végső időszakot leszámítva kevesen vontak kétségbe. Olyan figurák politikai szereplése, mint akik azóta feltűntek, elképzelhetetlen lett volna 1944-ig.

Horthy Miklós nem szuverén módon gyakorolta a hatalmat. Betartotta a törvényszabta korlátokat. Ha saját elgondolásait keresztül kívánta vinni, mindig a játékszabályok szerint és hívei útján, közvetett módon tette azt. Nem volt diktátor, mint a második világháború utáni önkényuralom bitorló utódai. Gazdasági tekinteten sem élt vissza helyzetével, nem használta azt fel harácsolásra és semmilyen célra nem szórta az állam pénzét, amely egész idő alatt meglehetősen korlátozott volt, a vereség és válság sújtotta országban. Az, amit Horthy-rendszerként emlegettek egy időben, soha nem volt diktatúra és főleg nem volt „fasizmus”, ami alatt valójában az antiszemita nácizmust értették azok, akik a „Horthy-fasizmus” megnevezést kitalálták és használták. Nem volt tekintélyuralmi rendszer, még ha Horthy tényleges tekintélye nyomott is valamit a latban.

Maga a Horthy-korszak csekély mértékben emlékeztetett Mussolini fasizmusának egyes külsőségeire, de ez a magyar és az olasz társadalom részben hasonló vonásain alapult. Másrészt olyan intézményi megoldásokon, amelyek abban a korban sok állam közös tulajdonságai voltak és nem egy esetben magyar változatuk megelőzte más országok, így Olasz- és Németország hasonló intézményeit. A katonás viselkedés, a parancsolgatás, a félkatonai szervezetek, vagy az ifjúság szervezetekbe kényszerítése, az „erő kultusza”, vagy a szakszervezetek „hivatásrendi” irányba kényszerítése valószínűleg korábban vázolódott fel nálunk, mint a jobboldali diktatúrákban. A Szovjetunióban legalább annyira valóságos volt, mint a korabeli Európában, sőt, diktatórikusabb, a Horthy-rendszert mégsem gyanúsították soha azzal, hogy a bolsevizmus előfutára lett volna. És miért lett volna a „fasizmusé”?

A Horthy-korszakra legerősebben a Trianon-szindróma, illetve az első világháború elvesztése okozta trauma nyomta rá bélyegét. Az előzőleg a társadalomba beivódott magyar-szupremácia érzetét az igazságtalan megcsonkítás okozta felháborodás erősítette és végül mítosszá nagyította. Vélt jogi alapja a „wilsoni pontok” voltak, vagyis „a népek önrendelkezési jogának” felrúgása, amelyet a magyar társadalom csakis önmagára vonatkoztatott, de a hirtelen többségi államokká változott egykori kisebbségeitől megtagadott. „Rablóhad ül tort a szent sírokon…” – „hitvány söpredék” … sikoltották az irredenta költők, ami részben igaz volt, másrészt addig az addig alávetett, ébredő nemzetek éretlen túllihegésének fantommá nagyítása, a felelőtlen háborús sovinizmusra kapott válasz.

Valójában a csonka országban egy tömbben megmaradt magyarság, ha fájlalta is a határok által elszakított, a tömbhöz szorosan tartozó magyar kisebbséget és a Székelyföldet, mindennapjaiban inkább a nyomasztó szegénységet érezte. A Trianon-szindrómát a hivatalos propaganda tartotta életben mindaddig, míg Horthy országgyarapítóként be nem vonult az ősi városokba, amelyeket sokszáz évvel korábban az Árpádok által betelepített németek alapítottak.

A Horthy-korszak harmadik vonása a faji kérdés rátelepedése volt a közéletre. Már korábban – a romantika kora óta élt a meggyőződés a „magyar faj” magasrendűségéről, kiválóságáról és nemességéről, szemben az idegenből jöttekkel, akik hálásak lehetnének, ehelyett uralkodni akarnak a törzsökös magyarságon. A törzsökösség a nemesi osztályról a Horthy-korszakban a parasztságra szállt át, mint nemzetfenntartó elemre, mely minden faji jótulajdonság hordozója. Ez a romantikus szemlélet fokozatosan, a rendszer vége felé, összeolvadt a náci-hitleri fajelmélettel, amely – nálunk is – a németet hajlandó volt akár még a magyarnál is magasabbra értékelni, szemben az ellenpólust jelentő zsidókkal.

A korszak végére már sokan úgy érezték, hogy valójában a rendszer csúcsain a „svábok” marakodnak a „zsidókkal”, az igazi magyarok feje fölött. Valóban, a nem kisrészt német-sváb származású katonai kaszt és hivatalnokréteg sodorta az országot egyre jobbfelé. Illusztrálni lehet ezt a magyarosított német nevek hangsúlyos újra feltámadásával. Egyik oldalon a Kún-Kohn, Rákosi-Rosenfeld, Hatvany-Detsch, Lukács-Löwinger nevek, szemben a Feketehalmy-Zeidner, (az újvidéki hóhér), a Beregffy-Berger vezérezredes, Reményi-Schneller pénzügyminiszter, vagy az alacsonyabbrendű kisebbségekből eredő Szálasi-Szalosján, Sztójay-Sztojákovics, Szőlősy-Naszluhác németbérencekkel, és a két versengő idegen „fajt” magában egyesítő Imrédy-Heinrich, volt miniszterelnökkel, akit közismert német eredetű családjának egyik zsidó dédmamájával kompromittáltak. Ez az Imrédy-story önmagában bizonyítja az egész faji história abszurditását.
    
Ha a külsőségeket lehántjuk a Horthy-korszakról, marad a hajdani konzervatív, alkotmányos, hagyományaiban gyökerező, közép-európai kultúrájú, lassan fejlődő, helyét kereső, viharok verte királyság, amelyben a horthy-korszak nagyobbik részében, a második világháborúi előttig mintha még mindig I. Ferenc József uralkodott volna, fenn, a messzi Burgban, éppen csak hajlott kora miatt már nem volt ereje, hogy kormányozza számos országa és népe egyikét, amely még őrzött valamit az ő idejéből. Külsőségeiben utánozható példát keresni, mint azt a hajdani középosztály tette, teljesen értelmetlen, ideológiája tarthatatlan, nosztalgiázni a kor iránt naivitás.