Az állami alkalmazottak: nemcsak a hivatalnokok, de még az egyszerű vasutasok, postások, rendőrök-csendőrök, hivatalszolgák is irigyelt személyek voltak, egészen a második világháború utáni rendszerváltásig, nyugdíjas állásukban, amelyben szolgálati időhöz kötötték a nyugdíjjogot és mértéket. Akkor alakult ki a végkielégítés módja is. Az kapta, aki nyugdíjjogosultsága előtt elhagyta az állását, de akkor ezzel a nyugdíjjogosultságát is elveszítette.

A XIX. század vége felé lehetett először hallani az általános társadalombiztosítás lehetőségéről. Ez már nemcsak nyugdíjat, de betegbiztosítást, orvosi ellátást is magába foglalt. Eleinte önkéntes alapon, majd egyre szélesebb körben és egyes területeken már kötelezően. Nálunk – legkésőbb az 1930-as években – a mezőgazdasági munkásokra – akkoriban még gazdasági cselédnek nevezte őket a köznyelv – került sor. Az egyre nagyobb területekre kiterjedő biztosítási rendszer nagy vitákat váltott ki, mert a munkaadókat terhelte és megnövelte a termelési költségeket, kihatott az árakra, az elérhető gazdálkodási haszonra.

Nyugdíjbiztosítókat alakítottak a szabadfoglalkozású értelmiségi területeken tevékenykedők is: ügyvédek, mérnökök, közjegyzők, kereskedők, ez sem volt olcsó mulatság számukra. Az egész társadalombiztosítási rendszert pedig az jellemezte, hogy az induló befizetésekből tőkét képeztek és befektették. Kórházak, székházak, orvosi rendelők, bérházak épültek, takarékpénztárak alakultak a pénzből.

Mindez elméletileg nagyon szép volt, feltételezve egy infláció-, gazdasági válság- és háborúmentes világot. Ám a megtakarításokból sokat felemésztett a két első veszélyforrás és szinte végleg megsemmisített a harmadik, a háború. Egyetlen biztos pontja maradt a megingott rendszernek, az állami nyugdíj. Az állam – ha az infláció megtépázta is – de továbbra is állta a nyugdíjakat és a betegbiztosítást, természetesen a költségvetésből, az állami alkalmazottaknak.

Ezt a rendszert döntötte végleg romba és alakította újjá a pártállam biztosítási rendszere. Az államosítások során egy-két év alatt szinte mindenki, aki dolgozott állami alkalmazottá és egyben állami biztosítottá lett. Egységesítették a biztosítási és nyugdíjrendszert, mindenki ugyanabba a nagykalapba fizette be a pénzt és onnan kapta, amit kapott. A már nyugdíjazottak, az egykori magánbiztosítottak is, egy megalázóan alacsony, hasraütésszerűen megállapított összeget, egykor remélt nyugdíjuk töredékét élvezték – kivéve, akitől azt is megvonták, mint kizsákmányolótól vagy a régi politikai rendszer hívétől.

Keserves évtizedek következtek, szomorúan alacsony, időnként néhány százalékkal toldott-foldott nyugdíjakkal, amelyekbe idővel bevonták a rokkantakat-munkaképteleneket is és végül már mindenkit, akár fizetett valamikor biztosítást, akár nem. A nyugdíjasok száma egyre nőtt, az államnak egyre többet kellett rászánnia a költségvetésből. A nyugdíj-alap képzésére nem jutott egy fillér sem. De ami volt, az legalább biztos volt. A pártállamban egyedül ez volt biztos, míg annak utolsó évtizedében fel nem gyorsult az infláció és ezzel együtt az inflációkövető nyugdíj lassan, de biztosan mindig vesztett valamit az értékéből.

Az 1990-es rendszerváltozás után is fennmaradt az állami biztosítási és nyugdíj-szisztéma, amely most viták középpontjába került. Az állami vagyon privatizációja megingatta az egységes állami biztosítás tabu-jellegét. A pártállami viszontagságokat meg nem élt nyugati kapitalista EU-tagok ideológiái érvekkel támadták a kirovó-elosztó rendszert és kikényszerítették a társadalombiztosítás privatizációját. Kötelezővé tették nálunk is a magánnyugdíjpénztári tagságot és csak egy elsöprő népszavazás állította meg a betegbiztosítás és ellátás privatizációját is.

Az utolsó pillanatban történt ez, néhány hónappal megelőzve az új világgazdasági válságot, amely alaposan megtépázta a magánbiztosítási alapok vagyonát és értékét, hiszen az egész válságot a befektetési buborék elpattanása váltotta ki. Bebizonyosodott – a mi esetünkben is – hogy a nem létező vagyont jelképező kötvények mögött nem áll semmi más, mint a biztosított tagok befizetése, amelyet szinte biztosan felemésztődött volna, amikor megkezdődik az alapokból a nyugdíjak folyósítása. Ha ugyan előbb fel nem élik magukat a biztosítók és el nem viszi az infláció.

Így aztán mára sem maradt más, mint a jó öreg állami biztosítás. Mert nem lehet az állam olyan szegény, hogy a beszedett díjakból és az adóból ne jusson valami a nyugdíjasoknak is. Hosszú távon tehát nem marad más biztosítéka a nyugdíjaknak, mint az annyit csepült és szidott Állam Bácsi.

És egy utolsó kérdés: Miért kap végkielégítést bárki, ha egy bizonyos betöltött életkor után jogosult a nyugdíjára, vagy a ledolgozott évek után. Vagy szociális alapon és fordítva, miért kap nyugdíjat majd bárki, ha egyszer végkielégítést kapott?