A „rosszul gazdálkodó állam” ideológiájának szellemében elvonta a költségvetésnek azt a hányadát, amelyből eddig a nyugdíjukat kapták a jogosultak. Így a hiányt az adókból kellett fedezni, ez viszont növelte a költségvetés éves hiányát.

Az egyre növekvő kincstári deficit, az ugyancsak az EU által diktált hiány-plafon rendszeres túllépésére gondolva évek óta sokan tettük fel a kérdést: Hogyan fogja a leendő jobboldali kormány betömni a költségvetésen ütött léket?

Ezért most remek ötletnek látszott az egyszerű könyvelési művelet, hogy a léket a magán-nyugdíj pénztárakba áramló évi több százmilliárd beszámításával kell kifoltozni. Azonnal akadt hasonló gonddal küzdő fél tucat ország, amely felkarolta a gondolatot. Az EU pénzügyi kormányzata ettől elzárkózott. A szorult helyzetbe kényszerült magyar kormánynak nem maradt más választása, mint hogy az amúgy is kétes eredménnyel működő kötelező magánnyugdíj-rendszert önkéntessé alakítsa. Így az egyszerű számszaki műveletből – csak Magyarországon – hárommillió nyugdíjpénztári tagot érintő létkérdés, vagyis a bolhából egész elefántcsorda lett.

Az átalakítás, amely hosszú távon biztosan a leendő nyugdíjasok érdekeit szolgálja, számos, nehezen megoldható gyakorlati és egy-két politikai kérdést vet fel. Olyan döntés elé került most több millió járulékfizető, akinek a lehetséges távoli jövőbeli problémákról, leendő nyugdíjas sorsáról eddig fogalma sem volt. Nem is tudta, hogy többféle rendszer lehetséges, elfogadta a fennálló helyzetet. Azt, hogy valami pénzt állandóan elvonnak tőle, amúgy viszont biztos nyugdíjat kap majd, mint nagymamája, annyit-amennyit és él belőle, ahogy tud majd, ha megéri azt a kort. Most pedig politikusok rontanak rá, hogy de így, azonnal döntenie kell.

Pillanatnyilag dúl az érvek háborúja arról, hogy mi lesz tíz-húsz-harminc év múlva. Azt a távoli időpontot mindenki – a vitát szítók is – úgy képzelik el, mint a jelen állapot automatikus meghosszabbítását, a maival azonos ár-bér-nyugdíj viszonyok, arányok, körülmények szerint. Mintha mindenkinek a jövő héten kellene nyugdíjba mennie, nem egy távoli időpontban. Vita közben elfeledkeznek a legfőbb problémáról, amely szerint nem lesz se így, se úgy. Minden másként lesz.

A viták szítói elfelejtik, hogy néhány év múlva bevezetik az eurót Magyarországon. Az pedig nagy megrázkódtatás lesz aktív keresőnek, nyugdíjasnak, és maguknak a magán-nyugdíj pénztáraknak is. Ha ugyan akkor még létezni fognak.

A mai magyar keresetek és nyugdíjak – euróra átszámítva harmadát érik el a nyugat-európai színvonalnak. A forint-euró átállás ezeket az arányokat még rontani is fogja. A mai átlag-nyugdíj 84-85 ezer forint, alig háromszáz euró. Ki az, akinek odaát, Nyugaton háromszáz euró a nyugdíja? Hogyan tudna ennyiből ott megélni? Senki, sehogy. És ugyan mit fognak érni euróban a mai nyugdíj pénztáraink?

Viszont arra az időre – húsz-harminc év távlatában – talán az akkori magyar keresetek, ár-bér viszonyok valamennyire csak-csak igazodni fognak az európai színvonalhoz, ha ugyan lesz egyáltalán még EU és lesz még színvonal.

Az akkor élő nyugdíjasok számára csak egyetlen lehetőség és remény létezik: Az, hogy az akkori dolgozók majd az akkori euró-keresetükből befizetik az állami nyugdíjalapba azt az euró összeget, amiből majd az akkori nyugdíjasok euróban elviselhető összegű euró-nyugdíjat kapnak, az akkori befizető-kifizető rendszerben.

Aztán, ha akkor éppen stabil politikai és gazdasági állapotok lesznek, amilyenek sohasem voltak, akkor érdemes lesz önkéntes nyugdíj pénztárakat alapítani az akkori keresők részére, akik majd a XXI. század második felében nyugdíjba készülődnek. De addig aligha.