Él valahol Kaliforniában egy – itthoni szemmel nézve – rendkívül jól értesült magyar ember, aki Lázár György néven igen érdekes és figyelemreméltó írásokat küldözget haza az Élet és Irodalom címére, amely meg is jelenteti ezeket a jelenleg fungáló kormányokra nézve éppen nem hízelgő írásműveket. Lázár György hívta fel a figyelmet „Papírbili” című írásában kétszáz milliárd forintnak a sorsára, amelyet a kormány link címeken link pályázóknak osztott szét, és amely összeg aztán off-shore cégeken keresztül nyomtalanul elenyészett. Az ÉS nemrégi száma „Műfelháborodás extraprofitért” című írásában Lázár György leleplezi a Sláger rádió anyacégét, az Emmist, amely évi 4,5 milliárd forintot zsebelt be a Slágertől és ebből mindössze évi 200 milliót, vagyis 5 százalékot fizetett be a magyar államnak, míg utóda 50 százalékot ígér.
d-y-ó
Ez azonban csak egy része a piszkos ügynek, mert most az Emmis tulajdonosa által pénzelt Joe Donnelly demokrata párti képviselő felháborodott. Ő elítélő határozattervezetet terjesztett be az amerikai törvényhozásban arról, hogy Magyarország nem bánik tisztességesen az Emisszel. A történethez tartozik még, hogy az Emmis csődben van, papírjai egy dollárra zuhantak, egyetlen nyereséges részlege a Sláger volt. Ebben az ügyben mondott le tiltakozásul Majtényi László ORTT elnök, noha ő is tudja, hogy az Emmis tisztességtelen vállalkozás, és a Sláger joggal vesztett a pályázaton. Igaz, sokan úgy vélik, legfőbb ideje Majtényi letűnésének is.
A Slágerhez hasonló tisztességtelen cégek védelmében lépett fel a „kilenc nyugati nagykövet”, egyúttal Magyarország rossz hírét keltve a nagyvilágban és a nemzetközi gazdaságban.
Mit véljünk a kilenc nagykövet beavatkozási kísérletéről? Könyveljük el úgy, mint ami a jelenlegi kormány számlájára írandó, vagy vegyük szívünkre, mi magyarok? Netalán majd a jövőbeli kormány úgy próbálkozzon védeni a nemzeti érdeket, hogy aztán majd megnézheti magát, ha rámásznak a nyugati kilencek?
Az utóbbinak nagy a valószínűsége. A „nyugati országok” túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy már a Kádár-korszak második felétől kezdve, a baloldali kormányok kezüket-lábukat törve iparkodtak őket kiszolgálni újabb kölcsönök reményében. Ebben a törekvésükben a szocialisták és csatlós ballibjeik már nemzedékek óta iparkodnak az ország rossz hírét kelteni Nyugaton, hogy az ottani bal- és a jobboldal egyaránt őket támogassa az állandóan fenyegető fasiszta veszéllyel szemben. Valójában az idült államcsőd-helyzet elhárítására.
Sajátságos az a réges régi országimázs, amely körülleng bennünket. Ez már a kommunizmus 1919-es letörése óta folytonos és hozzájárult az előzőleg is elterjedt soviniszta hírünkhöz.
Vegyük sorba: az 1867-es kiegyezés után szétfoszlott szabadságszerető hírünk és a nemzetiségek, némi osztrák és német segítséggel akkor terjesztették el soviniszta és elnyomó hírünket. Az első világháborúban a Nyugatot pusztulással fenyegető „hun” hordák, majd hirtelen, előbb a Nyugatot fenyegető bolsevik terroristák lettünk, hogy utána az oda menekült virtigli bosevisták és egyéb „forradalmárok” antiszemita és fehérterrorista hírünket keltsék. Ehhez járult némi idő után fasiszta hírünk. Később a náci-fasiszta tengely szövetségesei és rövid lengyel – és nyugatbarát közjáték után – : „Telekit külön szék illeti meg a béketárgyalásokon” (copyright Churchill) – végleg náci csatlósok, sőt az utolsó csatlósok lettünk. A második világháború után abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy egyszerre voltunk utolsó náci csatlósok és legelső bolsevista bábok, egyben mindkét minőségben antiszemiták is, és a mieink voltak Sztalin legjobb tanítványai. Ötvenhat rövid, mulandó dicsősége után mi lettünk a megbízható kezes gulyáskommunisták, a pontos adósságtörlesztők, akik egyetlen biztosítékai vagyunk annak, hogy nem vész oda a nyugati forintkötvényvásárlók pénze. S míg egyrészt a magyarok voltak a legveszedelmesebb áruházi tolvajok, másrészt a jólfésült magyar kommunisták – úgyszólván már majdnem demokraták – nyitották meg a vasfüggönyt, döntötték meg a szovjet uralmat Európában. Továbbra is ők a biztosítékai a pontos részlettörlesztésnek és bástyái a fasizmus és antiszemitizmus elleni védelemnek.
Ne legyenek illúzióink. Minden, olykor még kommunista eredetű imázsszépítő kísérlet ellenére is ez a bennünket elkísérő országkép a nyugati médiában, immár százharminc éve. Erre rájátszik a bennünket körülvevő szűkebb Közép-Európa minden népe, hogy önmagát fényezze, és nélkülözhetetlenné tegye a távolabbi Nyugat közönye és kényelme szolgálatában. Ott irtóznak minden változtatástól politikában és közgondolkozásban.
Nem érdemes ezen elkeserednünk, de tudnunk kell, hogy ez a valóság és erre a mi kétbalkezes balosaink és szélső, a jobbosaink minden lehető alkalommal rátesznek egy újabb lapáttal, mihelyt lankad az össztűz. Az a fájdalmas egy kicsit, hogy Európa a fellendülő időszakából, amikor a második világháború után a Nyugat, az akkor új kereszténydemokrácia segítségével önmagára talált, mi kimaradtunk, de látnunk kell, hogy a jobboldal ma odaát már semmiben sem különbözik a baltól.
A velünk kapcsolatos nyugati politika tehát a tavaszi választások után egy nappal ott fog folytatódni, ahol előző napon abbamaradt, továbbra is a mi volt kommunistáink lesznek az ő kedvenceik a nyugati jobboldalon is – még egy darabig. A kilenc nagykövetek és utódaik – elég csak arra gondolnunk, hogy a már kinevezett amerikai asszonyság ugyanabból a kaliforniai demokrata brancsból jön, mint Donnelly képviselő és a Sláger védői – de ez ne hervassza le rendszerváltó kedvünket. Csak egy kevéssel több okosságra és józanságra lenne szükség.
