A probléma ugyanis nem most vetődött fel először, hanem pontosan 300 éve, Ráday Pál, Rákóczi kancellárja – a magyar sajtótörténet első pillanataként akkor bocsátotta útjára a Mercurius Veridicus című közlönyt, hogy helyesen informálja a félretájékoztatott nagyvilágot a magyar szabadságharc tényeiről, céljairól, az igazság szellemében.

A „veridicus” szó igazmondót jelent és ezen a ponton a mi ügyünk valahogy mindig a rövidebbet húzta, mind a mai napig. Hogy miért? Ha átugrunk kétszáz évet, Herczeg Ferenc emlékirataiban nem egyszer kitér a saját korának áldatlan sajtóállapotaira, a nagyvilágnak rólunk alkotott képére és érzékelteti, hogy az a „nagyvilág” semmiféle „Magyarországról” soha nem hallott, legfeljebb az Osztrák-Magyar Monarchia egyik névadójáról, a magyarokról, akik mint a soknemzetiségű államkonglomerátum egyik népe, a sok egyéb, gyűjtőnéven „az osztrákok” között, sok fejfájást okoznak a korhadó nagyhatalom irányítóinak.
    
A rólunk alkotott kép javítására akkor egy csoport politikusnak az az ötlete támadt, hogy meg kell hívni egy francia író-újságíródelegációt Budapestre. Ismerkedjenek meg szép hazánkkal, a vitéz magyar néppel, és attól kezdve más szemmel lássanak bennünket, főleg pedig írjanak rólunk sok szépet és jót. Meg is érkeztek a franciák, volt nagy puszilkodás, heje-huja, cigányzenés dínom-dánom, hortobágyi látogatás, ismerkedés. A franciák remekül érezték magukat, rózsás hangulatban távoztak és írtak ezt-azt a délibábról.
    
Történt azonban ugyanekkor, hogy valahol Erdélyben részeg magyar hazafiak megvertek és kidobtak egy kocsmából egy Seton-Watson nevű angol újságírót, aki éppen a nemzetiségi állapotokat és az oláhok sérelmeit vizsgálni jött Magyarországra.

Ez a Seton-Watson Scotus Viator néven nagytekintélyű, nemzetközileg ismert riporter volt, komoly befolyással az angol politikára és engesztelhetetlen ellenségünkké válva telelármázta az angol sajtót. Később nagy szerepet játszott az első háborús közvélemény formálásában és a párizsi béketárgyalásokon is. A franciákról többé nem esett szó. Seton-Watson nevét még ma is emlegetjük.
    
Herczeg a magyar politikai állapotokról és sajtó-viszonyokról írván még egyszer visszatér Seton-Watsonra, imígyen:

A hazai polgári radikálisoknál „…nem az újító vágy bontott…, hanem az a leplezetlen gyűlölet és megvetés, amely mindennek szólt, ami magyar volt. Az ő radikalizmusuk nem a hazai társadalom reformvágyából fakadt, hanem külső, idegen oldalról rendezett robbantási kísérlet volt, amelyhez Seton-Watson és Masaryk, kiket valósággal ünnepeltek, adták a szellemi muníciót. Jellemző, hogy a polgári radikálisok mindenkor nagy és gyöngéd megértést mutattak a legvakmerőbb szláv és román nemzeti aspirációk iránt, csak a magyarság minden életnyilvánulásában láttak otromba sovinizmust.” (Figyeljünk a sovinizmus szóra, amelyet azóta kivontak a használatból, hogy mára az egyszerű hazaszeretet szónak olyan jelentést adjanak, amit régen a nagyon erős „sovinizmus” szóval jellemeztek.)
    
Nem ismerős Herczegnek ez a megállapítása? Nem olyan-e, mintha ma írták volna? (Vegyük figyelembe, akkor még Masaryk is csak újságíró volt, nem államelnök.) Seton-Watson állítólag jóval később revideálta valamennyire magyargyűlöletét, de akkor már minden elvégeztetett.
    
Azóta voltunk nemcsak rebellisek, soviniszták, de ellenforradalmárok, irredenták, nácibérenc csatlós, nácifasiszta antiszemiták, majd háborús bűnös fasiszta nép, majd szőrőstől-bőröstől kommunisták, most pedig újfasiszta, újnáci rasszisták vagyunk. Ugyanis ezeket a jelzőket a médiában és a köztudatban szokás mindig kiterjeszteni az egész népre. Ahol demokraták vannak, ott bezzeg mindenki demokrata. Ahol nácik vagy kommunisták uralkodnak, ott mindenki náci vagy kommunista.
    
Annak idején egy kommunista országból járt külföldön, az tudja, milyen szemmel néztek rá, a „kommunistára”, rokon- vagy ellenszenvvel, aszerint, hogy kivel akadt össze odakinn. Ha valaha is módunk lesz rá, hogy változtassunk a rólunk idegenben kialakult képen, nem az elmúlt hét, húsz, hatvan év árnyaival kell megküzdenünk, hanem sok száz év hordalékával, előítéleteivel, amelyben itt-ott még – akikre olyan büszkék vagyunk – kalandozó őseink emlékének nyomai is fellelhetők.