Hálás alapot szolgáltatott ehhez a rettegéshez a magyar szélsőjobboldal állandó, minden realitást nélkülöző fenyegetődzése, amely jócskán hozzájárult rossz hírünk növeléséhez.

Külön színfolt volt a rossz imázs megalkotásában a magyar baloldali és szélsőbaloldali emigráció ténykedése Kanadától és az USA-tól Moszkváig. Ezek saját sajtójukkal, amelyet ellenségeink pénzeltek, és a nyugati sajtónak szolgáltatott propaganda-alapanyaggal rengeteget ártottak.
    
Mikor aztán Mussolini és Hitler hatalomra kerültek és a magyar politika egyéb meghallgatás hiányában kénytelen volt tőlük várni támogatást, a „demokratikus Nyugat” szemében hirtelen fasisztává és nácivá változtunk. Függetlenül attól, hogy a magyar társadalom jelentős része élén Horthyval ezt a kényszermegoldást, a náci-szövetséget és csatlósságot nagyon nehezen viselte.
    
A második világháború, amelynek főbűnöseivé lettünk, még rátett jó adaggal addigi rossz hírünkre. Annak ellenére, hogy a lényeget illetően a Nyugatot is fenyegető Szovjetunión kívül egyetlen más állammal sem viseltünk ténylegesen háborút, Nyugat felé egészen a német megszállásig semlegesen viselkedtünk. A lehetőségekhez képest segítettük a hazánkban menedéket és segítséget keresők olykor százezres tömegét a túlélésben. Magyarország egészen a német megszállásig szinte a béke szigetének számított, a szerencsétlen, németek diktálta, zsidótörvényt is szabotálgatva, amíg lehetett.
    
Ami akkor és azután történt, az, mint annyi más esetben, az ostoba és erőszakos szélsőjobb politikai kisebbség munkája volt. Nekik köszönhetjük a velünk szemben azóta is táplált gyanakvást. Ehhez hamarosan társult, hogy kommunisták lettünk, most egyszerre viseljük mindkét szélsőséges rendszer bélyegét.
    
A sematikus átlagemberi, átlagpolitikusi és átlagmédiamunkási tudat korlátolt. Ezért egy államban uralkodó politikai rendszer besorolását automatikusan alkalmazza annak egész lakosságára is.
    
Ahogyan a kommunisták 1917-es győzelme után a Szovjetunió egész, szerencsétlen és szenvedő lakosságát mi is hajlamosak voltunk „kommunistának” elkönyvelni és annak látni, a náci Németországot pedig szőröstől-bőröstől nácinak, de az USA-t a demokrácia paradicsomának és így tovább, így lettünk mi régi, rossz hírünkön felül fasiszta néppé, majd kommunista országgá, minden szélsőségre egyidejűleg hajlamossá. Könnyű erre a hangulatra rájátszani.
    
Jelentősen hozzájárult ennek a sematikus képalkotásnak erősítéséhez honpolgárainknak az a kisebbsége, amely kül- és belföldön lelkesen ismételgette ezeket a sztereotípiákat, rásütve az éppen aktuális politikai ellenfeleken túl magára az országra.
    
Amint az első világháború után a bal-szélsőbal, úgy a második után szélsőjobb emigráció is rontotta Nyugaton a magyarokról alkotott fantomképet.  Ezzel párhuzamosan a hazai kommunista is újabb és újabb ellenségek leleplezésével szolgáltatott témát az országkép torzulásához.
    
Ugyanakkor, míg a második világháború alatt a szélsőjobb, utána a szélsőbal festett torzképet itthon a nyugati világról, különösen „Amerikát” vádolva hasonló érveléssel. Ezzel félrevezetve és rászoktatva a magyar közvéleményt, hogy külföldön keressen bűnbakot a saját hibái, illetve politikusainak és propagandistáinak bűnei helyett.
    
Mert azért, ha tárgyilagosak akarunk maradni, mindazért, ami rossz, hazug és torz a rólunk alkotott képben, elsősorban mégis mi vagyunk a hibásak, mi szolgáltattunk modellt hozzá, gyakran kisszerű politikai haszonszerzésből, vagy ösztönös gyűlölködésből.
    
Ami pedig 1989 óta történt és történik az országimázs rombolásában, már mindannyiunk közös élménye. Az új Fidesz-KDNP kormánynak és támogatóinak mindenképpen meg kell küzdeniük ezzel a másfél évszázados múlttal. A kérdés aktualítását pedig az adja, hogy a napokban egy konferencián Orbán Viktor miniszterelnök célul tűzte ki a külképviseleteknek is a helyzet javítását. Vajon ez a megoldás?
    
Egyik állítólagos fő bűnünk, hogy rasszisták vagyunk, gyűlöljük a bevándorlókat, nem fogadjuk be őket és általában is minden más nációt ellenségünknek tekintünk. Bezzeg az USA-ban a fehérek lám, milyen szépen együtt élnek a színesekkel! Bezzeg a franciák és a németek milyen békében élnek egymással!
    
Elképzelhető-e, hogy egy-két évtized alatt valóban feloldódnak az efféle sok évszázados előítéletek és érzületek? Vagy csak a látszat kedvéért a felszín alá nyomták, mert most éppen a politikai korrektség a divat és jelenleg ezek az egykori ellentétek nincsenek teherpróbának kitéve? Egyébként pedig kettőn áll a vásár.
    
A harcot mindenképpen fel kell vennünk a ránk kövesedett hazug országképpel szemben, addig a mértékig, ami eddig rajtunk múlik. Vagyis a saját szélsőjobbunkkal és szélsőbalunkkal szemben, akik egymást is hergelik, és vállvetve rontják az országról kialakult képet. Egyrészt bizonyítékokat szolgáltatva a vádakra, a másik oldalról pedig a rémképek kisúgásával a nemzetközi közvéleményt befolyásoló orgánumokban.
    
(Folyt. köv.)