Ezen belül pedig a mindenkori magyar szélsőbal és szélsőjobb, vagyis a mindenkori szélsőségek – legyenek bugris nemesek és plebejus bunkók, vagy élősdi firkászok, a „Kamarilla” vagy a bolsevisták bérencei, ál-liberális kozmopoliták, besúgók, titkos ügynökök vagy félbolond fantaszták, hazug, tolvaj politikusok. Akiknek végre ideje volna félreállniuk, vagy akiket ideje volna a társadalom tisztességes gondolkozású tagjainak félreállítaniuk, elhallgattatniuk, ha azok maguk nem szüntetik be kártevő ügyködésüket.

Mert hiába teljesíti a polgárok többsége mindenkori dolgos kötelességét, éli tisztességesen hétköznapjait, ha mindig akad egy hitvány törpe kisebbség, amely az ő nevükben lerombolja az ország és a nemzet valóságos képét. Amelyet aztán a világ színe elé lehet állítani, egy olyan világ színe elé, amely valójában maga sem jobb, legfeljebb ügyesebb, képmutatóbb, és persze szintén nem azonos önmagával, csak helyettesíti a valódit, és úgy hívják: „A Világ Közvéleménye”.

A magánember talán megengedheti magának azt a fényűzést, hogy fütyül a mások róla alkotott véleményére, de gyakran ennek sem lehet jó vége. Hát még egy nemzet!

Ha tehát egy kormánynak ezen a téren saját imázsán túli tennivalója van, akkor ez csak egy átgondolt, tapintatos, főleg pedig módszereiben láthatatlan és következetes stratégia lehet. Eszköze pedig nem a diplomácia, hanem a média. A diplomaták nem tehetnek mást, mint a politikusok. Vagyis a maguk szintjén kell fellépésükkel cáfolniuk a nemzetközi politikai és gazdasági életben keletkezett rossz benyomásokat, javítani az elődkormányok által a nemzetközi szervezetekben és a kormányférfiak körében kialakult rossz benyomást és híreket.

Ennél bonyolultabb a nemzetközi pénzvilág hangulatának nyugton tartása, mert azt nemcsak a kormánykörök cselekedetei befolyásolják, hanem a gazdasági folyamatok, sőt, a valósággal szembenálló hamis képzetek is. Ezekkel szemben a leghatalmasabb és legbefolyásosabb intézmények, körök és szervezetek is tehetetlenek. Itt csak egyvalami lehetséges, nyugton hagyni.

Marad tehát a média, amely valójában nem a szellemi élet, a kultúra vagy a politika törvényszerűségei, hanem az üzleti élet, a kereskedelem törvényszerűségei szerint működik. Keresletet elégít ki. A médiában a hazugság is árucikk, szabott ára van. És persze kereslete is.

Létezik ugyan a világban úgynevezett konzervatív média is, ez azonban csak annyiban konzervatív, hogy állítólag egykori értékkonzervatív hagyományokat őriz a saját játékszabályai szerint. Állítólag csak ellenőrzött forrásból ellenőrzött anyagot közöl. Kivéve, amikor nem. Már csak legenda, hogy a hír szent és a vélemény szabad. A hír sem szent és a vélemény határai összemosódnak a hír szentségének látszatával.

Akár a hazai médiában is tapasztalhatjuk ennek paródiáját. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a bal- vagy a jobboldali médiát figyeljük. A legnagyobb ritkaság, hogy egy valótlan állítást saját jószántából helyreigazítana, egy médium, akár a hír, akár a vélemény műfajába tartozik. Nyilván nem különb ebben a nemzetközi média sem.

Ilyen körülmények között egyetlen szervezet, a magyar kormány sem tehet mást, mint hogy engedelmeskedik a piac a kereslet és a kínálat törvényeinek. Pénz, idő, türelem, tehetség, összeköttetés, furfang és persze azért az igazság tisztelete – mármint a sértett fél, a magunk részéről – szükséges hozzá, hogy a réges-régi, előítéletes tendencia megforduljon. Na és persze nagy adag szerencse.

Melyhez ezennel sok sikert kíván a média régi munkása: