Ahogyan Ceausescu tervezte, és ahogyan a mi falusi öregeink közül is sokan végezték Kádár idején? A fiatal csángó férfiakat, nőket? Akik szabadon jöhetnek, és már régen itt vannak. De inkább Olaszországban, Spanyolországban, mert az ottani lehetőségek sokkal nagyobbak, ráadásul a tanult román nyelv a latin nyelvcsaládba tartozik.

A csángó nagyon is önálló, életrevaló és gyakorlatias istenteremtménye, megedzette a történelem. Csak hát nem volt értelmiségük és mindig magukra hagyták őket az illetékesek.

Mindez az ostoba szavazáson kívül azért is aktuális, mert rámutat a határon túli kisebbségek hibás megítélésére és a politika folyamatosan elkövetett, hagyományos mulasztásaira és tévedéseire. Különben honnan vették volna a szavazók halvaszületett ötletüket?

Trianon óta folyik a huzavona a határon túlra kerültek helyzetének megoldásáról, amelynek problémája egyébként már akkor is régen létezett, amikor még a határok rajtuk jóval túl voltak. A problémát úgy hívják, hogy asszimiláció és mindig is létezett, oda és vissza. Mi, magyarok is bőven asszimiláltunk velünk egy országban élő népcsoportokat, még szlovákokat és oláhokat is, például mondjuk Hunyadi Jánost és Mátyás királyt, avagy unokaöccsüket, Oláh Miklós esztergomi érseket, akinek még a neve is származását jelzi.

Oláh Miklósnál jobban senki sem jellemezte a Mohács utáni évek etnikai helyzetét 1538-ban! Így ír erről: „Egész Magyarország napjainkban különféle nemzeteket foglal magába: magyarokat, németeket, cseheket, szlávokat, horvátokat, szászokat, székelyeket, oláhokat, rácokat, kunokat, jászokat, ruténeket és végül már törököket, ezek mind egymástól eltérő nyelvet használnak…” (fordította: Németh Béla, mert hogy mindez latinul íródott). De Oláh még arról is ír, hogy a koldusok egymás között egy olyan nyelvet használnak, amelyet senki sem ért. Ez valószínűleg a cigányokra utal, a „cseh” talán a szlovákra, a „szláv” a szlovénre.

Köztudott, hogy a problémát Európa- majd világszerte a határok mesterséges húzgálása, a nemzetállam feltalálása és az államnyelv-szisztéma erőltetése okozza. Ma is világszerte rendszeresen, legkevesebb két tucat fegyveres konfliktus zajlik ezek miatt, nem beszélve a lappangó, szőnyeg alá söpört feszültségekről, amelyeket a nemzetközi szervezetek nem hajlandóak észrevenni. Kegyes liberális lózungokkal mellébeszélnek annak az ismert helyzetnek, hogy a nagy demokraták és liberálisok odahaza kérlelhetetlen soviniszták tudnak lenni, mindenkitől megkövetelve az ő nyelvük használatát, még az alkalmi turistáktól is.

A XX. században az erősek erőszakkal akarták megoldani az önmaguk okozta problémákat, embermilliókat telepítettek át, mészároltak le, de a helyzet csak rosszabbodott. Ez az út nem járható, az ember szenvedései, identitásproblémái, népcsoportok túlélési nehézségei továbbra sem oldódnak meg.

Ilyen körülmények között nagyon nehéz eldönteni mi a helyes és a politika erre semmiképpen nem alkalmas. Minél jobban akar beavatkozni, annál inkább bizonyosodik be alkalmatlansága. Csak az egyes ember, vagy a kis csoport döntheti el, hogy az identitás megőrzésének útját választja-e, bízva egy okosabb távlatban, vagy a feladását és beilleszkedését.

Hogy mennyire nem lehet semmit, akár csak néhány hétre sem előrelátni, annak ékes példája a jelenlegi szlovákiai helyzet.

A szlovák szélsőségesek a „magyar kártyától” remélték, hogy megőrizhetik hatalmukat, ám a szlovák szavazók másként döntöttek. A hazai jobboldal úgy gondolta, hogy az ottani kisebbségi alapon szervezkedő magyar pártot kell támogatnia, de szokás szerint tévesen ítélte meg a szlovákiai magyarok gondolkodását, mert ők az együttműködni kívánó képviseletet támogatták többségükben. Egyébként mindkét szlovákiai magyar csoport félig kimondottan előre érzékeltette, hogy most éppen nincs szükségük a külső támogatásra, és a magyar kormány ezt nem vette figyelembe. Mert a támogatásra persze szükség van, de csak éppen akkor, amikor ők kérik. Vagyis távlatosan.

Szűkebb régiónkban maradva Csáky Pál és Szász Jenő derék magyar emberek, csak éppen nem eléggé politikusok. Bugár Béla és Markó Béla sokak szerint nem annyira derék magyar emberek, viszont jobb politikusok az adott kisebbségi helyzetben. Tőkés László még derekabb magyar ember, de sokáig nem találtak neki való helyet és semmi esetre sem akarták, hogy az EU-ba kerüljön.

Pedig talán éppen ott az ő helye, amennyiben a most vázolt terve eredményes lesz. Tőkés szándéka, hogy európai szintre emelje a kisebbségi ügyeket. Nemcsak a magyart, valamennyit. Tudjuk, hogy az EU-n belül számos megoldatlan nemzeti kisebbségi probléma lappang. Ezeket egy csookorba foglalva jóval nehezebb lesz szőnyeg alatt tartani, mint mindegyiket külön-külön elvetve a többségi állam hatáskörébe utalni. Ez az igazi távlat. A magyar kisebbségek problémája elvethető, a sok kisebbség együtt aligha.