A távlatokban gondolkozás nem a politikus réteg, sem az értelmiség privilégiuma. Kívánatos lenne, ha a maga módján ki-ki képes lenne felismerni hosszabb távú érdekeit, és annak alapján döntene magán- és közügyeiben egyaránt. Hogy ennek hiánya hosszabb távon mekkora bajt okozhat, annak ékes példája a jelenlegi árvízi helyzet. A Gyurcsány-éra tikkasztó nyarain gyakran mondogattuk: bezzeg ha visszajön a Fidesz, lesz majd árvíz, lehet újra homokzsákot ölteni, károsultaknak új házakat építeni. És úgy lőn. A Fidesz-kormány annak idején meghirdette a Vásárhelyi-tervet, meg is alapozta, éppen csak a megvalósítására nem maradt ideje, mert a nép leszavazta. A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-érának kisebb gondja is nagyobb volt a víztározók építésénél, gátak emelésénél, vízfolyások karbantartásánál. Ők sztrádákat akartak dupla áron, hogy az ukrán kamionok gyorsabban jussanak el Olaszországba, a törökök Németországba. A leágazásoknál véget ért Európa, kezdődött a Jókai-regények Magyarországa a kátyúkkal, tengelyig süppedő járművekkel.
d-y-ó
Fatális dolog, hogy az árvizek nagyobbrészt azokat a vidékeket sújtják, amelyek szavazóinak a szocialisták nyolcévi uraskodásukat köszönhetik. Persze, ahogy ez már szokás, velük együtt most azoknak is el kell szenvedniük a csapást, akiknek úgy kellettek Gyurcsányék, mint púp a hátukra. Késő bánat és csak a távolabbi jövő döntheti el, hogy volt-e ok-okozati kapcsolat a Gyurcsányra leadott szavazatok és az elöntött falvak, szántóföldek-középületek, elmosott utak, töltések, hidak, ésszerűtlenül árterületre történt építkezések között.
Van valami hasonlóság az elemi csapások és a gazdasági válságok között is. árvíz, tornádó és gazdasági válság egyaránt bekövetkezik, éppen csak azt nem lehet kiszámítani, mikor. De szűkebb időhatáron belül azért már megjósolható. A 2006-os Szent István-napi vihar közeledtét minden tetőteraszról legalább negyedórával előbb látni lehetett, éppen csak az illetékesek nem észlelték. A 2008-as gazdasági válságot jó fél évvel korábban már biztosra lehetett venni, csak Gyurcsányék tagadták körömszakadtáig, az utolsó utáni napig, az államcsőd határáig folytatva a pazarló gazdálkodást és akadályozva egy új rendszer létrejöttét.
Mindez eltörpül azokhoz a történelmi folyamatokhoz képest, amelyek évszázadok alatt játszódnak le és visszatekintve senki sem érti, hogy a kortársak miért nem látták előre és miért nem kezelték idejében, megfelelő módon a történteket. Ezen aztán jól el lehet vitatkozgatni.
Ebbe a körbe tartoznak a XX. század világháborúi, a diktatúrák hatalomra jutásának okai és mindezek további következményei.
Ma sokan úgy látják, hogy a régi Magyarország feldarabolása elkerülhetetlen volt, de nem mindegy, hogy az itt kiterebélyesedett utódállamok szorításában a magyarság milyen helyzetbe került volna, ha a változásnak elébe mennek. Huszonöt éven át mindenki úgy hitte, hogy a trianoni béke-parancs megváltoztatható. Azóta tudjuk, hogy nem, de a hibák kiküszöbölésére nem sikerült megoldást találni. Eközben a határokon kívül rekedt magyarság helyzete egyre rosszabbra fordul. Megindult asszimilálódásuk, vagy tömegesen hagyják el szülőföldjüket, de nem a csonka-ország felé, hanem a nagyvilágba. Miközben tőlünk azt hallják, hogy maradjanak meg ősi földjükön, és ne asszimilálódjanak az egyre idegenebb és szorítóbb közegben. A szórványok eltűnnek, a határmenti tömbmagyar településeken a többség lassan felhígul.
Mégis – soha senki nem tett rá kísérletet, hogy megszervezze a határon túli magyarság felzárkózását az országhatár túloldalán még meglévő, többségükben magyar teleülésekre, ahol önkormányzatokban megőrizhetik azonosságukat, a határvonalat légiesíthetik.
Érdekes módon az utódállamok irányítóinak mindig volt gondjuk rá, hogy tervezetten telepítsenek. A magyar politikának sem az országon belül, sem a határon túl soha. Egyetlen szerencsétlen kísérlet történt, a második világháború végén, amikor bukovinai csángók egy csoportját telepítették Bácskába, ahonnan a szerbek két év múlva elzavarták azokat, akiket nem mészároltak le.
Azóta lassan hetven év telt el, de a pártállamok bezártságának is vége immár húsz éve. A kisebbségben élő magyarok mobilitása többszöröse az amúgy is felfokozott világ-népvándorlásnak. Éppen csak arra nem történt kísérlet, hogy a kisebbségben élő magyarok a maguk országában keressenek új, élhető, a csonka országgal határos helyet maguknak, ahol identitásukat megőrizve, a többi magyarral élő kapcsolatban élhetnek.
Talán érzékelhető, hogy a probléma elemzésekor egyszer sem íródott le a mostanában elcsépelt „anyaország” szó. A mai Magyarország ugyanis nem „anyaország” a határon túliak számára. Anyaországa a kivándorlóknak van. Az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában élő angoloknak, a Dél-Amerikában élő spanyoloknak, portugáloknak. A határon túli magyarok soha nem vándoroltak ki, ezer éve őshonosak, mint Amerikában az indiánok, akiknek nincs anyaországuk, csak ősi földjük. Ez indokolja, hogy határon túli magyarok ősi földjükön élhessenek, magyarként. Számukra ez lehet az egyetlen távlat.
