Az Orbán-kormány nem kis meglepetést okozott sorozatos lépéseivel támogatóinak és ellenfeleinek, amikor megpróbálja elkerülni a lakosságot sújtó korlátozásokat. Most azok zsebében keresi a pénzt, akik jól teletömték az elmúlt hatvanöt, húsz, de leginkább az elmúlt nyolc év alatt. Ilyen lépésekre kényszeríti az az indolencia is, amellyel az Európai Unió számos illetékese szemléli országunk helyzetét. Noha jelenlegi problémáinkat nem kisrészt éppen ez az indolencia idézte elő az elmúlt nyolc évben, amikor már az Unió tagjai voltunk. Nincs túl nagy éleslátásra szüksége az uniós szervezeteknek, hogy előre lássák a kényszerintézkedések esetleges veszélyeit. De ha véletlenül nem vennék észre, a hazai ellenzék részéről akkor is idejében felvilágosítják őket, hol vannak azok a csapdák elrejtve, amelyeket ők maguk készítettek, hátha a jobboldal belesétál.
d-y-ó
Sötétbe ugrás volt egyszerre bevezetni „Európa legalacsonyabb személyi jövedelemadóját” és leszállítani a társasági adót. Abban a meggyőződésben, hogy az így keletkező többletjövedelmet a vállalkozások fejlesztés formájában rövidesen visszaforgatják a gazdaságba és az így keletkező többlet fedezi azt, ami kiesett a másik oldalon. Ha ez így lenne, akkor is késleltetve jelenik meg.
Ha megjelenik! De máris megmutatkozott, hogy erre nincs garancia. Mi történik, ha az utóbbi években magukat kizsigereltnek érző vállalkozások elégedett mosollyal zsebre vágják a váratlan többletjövedelmet? Nem fejlesztenek, piac híján nem vesznek fel újabb alkalmazottakat? Sőt, a jelenlegi alkalmazottaiknak sem pótolják azt a kiesést, amit egyes rétegeknek az adórendelet előidézett?
Most éppen itt tartunk, a hónapok óta folyó riogatás és jósolgatás beigazolódik.
A miniszterelnök erre úgy reagált, hogy megvannak a kormánynak a megfelelő módszerei ahhoz, hogy senki ne érezze becsapva magát az adó- és támogatáscsökkentés következtében. De mi lesz, ha történetesen végül az államkasszát rövidíti meg az adótörvény okozta csökkenés? Mintha erre a veszélyre lenne máris elővágás az az intézkedés, amely a költségvetés minden területéről összesen kétszázötven milliárdos tartalékalapot hoz létre. Persze ez az alap szerencsés esetben meg is maradhat és az év vége felé visszakerülhet azokhoz a tárcákhoz és szervekhez, amelyek összeadták.
Ennek kapcsán feltehetjük a kérdést: Mi jöhet még? Ha egy jobboldali kormány uralomra kerül, azonnal kiöntenek az összes folyók. De már eleve jelen van a régen begyűrűzött világválság, most éppen a svájci frank árfolyama emelkedik meg természetellenesen, és az előző kormányok idején mesterségesen szított eladósodás terheli a lakosságot, tömegeket juttatva fizetésképtelen helyzetbe. Az árvizeket megtetőzi a termőföldeket elöntő belvíz, tönkretéve a termés egy részét is. Van már ritkaságszámba menő ipari katasztrófánk is, sőt – ami igazán nem mindennapos errefelé – földrengésünk is, milliárdos károkkal.
Ha így megy tovább, kérdés, elég lesz-e idén előre nem látható fordulatokra a tartalékalap. A nemzetközi megfigyelőket, az IMF-et és érzékelhetően a Költségvetési Tanács visszavonuló elnökét – a távlatok még inkább nyugtalanítják. Nevezetesen a bankokra és a konzorciumokra kivetett különadók. Ezekkel sikerült múlt évben, sikerülhet idén és jövőre – ha Isten is segít – befoltozni az államadósság ütötte lyukat, visszafizetni a válság idején Gyurcsányék által felvett hiteleket.
De mi lesz azután? – kérdezték a hitelezők attól a pillanattól kezdve, hogy Orbán Viktor bejelentette a különadót – kérdezik azóta, és kérdezni fogják a végsőkig az ellenzékiek, a hitel-leminősítők, a hitelezők és kérdi halkan Kopits György is. Meg a pesszimista támogatók.
Ebben a gondolatmenetben az rejlik, hogy a magyar gazdaság nem fog addigra talpra állni, nem tudja majd kitermelni azokat a félelmetesen magas összegeket, amelyekre azután is szükség lesz a további kamat- és hiteltörlesztésekhez mindaddig, amíg a költségvetés nagyobb trükkök nélkül teljesíteni tudja majd az EU elvárásait.
Vagyis, hogy betartjuk az előírt és még az Alkotmányban is rögzíteni szándékozott hiánycélt, az ötven százalékos felső határt.
Ez a pesszimizmus fejeződik ki a nemzetközi pénzügyi körök magatartásában, a hazai ellenzék mindennapos okvetetlenkedéseiben és sokat kínlódott, nehéz sorsú honfitársaink panaszában: Mikor lesz már könnyebb? Hát már sohasem lesz jobb? Ennek a gondnak előjelét látják abban, hogy nem egészen jól sikerült egyelőre az adócsökkentés premierje, hogy vannak rétegek, akiknek csökken a keresete és nincs igazi garancia rá, hogy munkaadóik önként, dalolva korrigálják az elkalkulált törvényi hibát. És ha ez így van, lehet-e bízni a kormány ígéreteiben?
Ez a nyugtalanság messze nem általános. A legutóbbi közvélemény kutatások – ha számszerűségében csökkent is a kormány támogatottsága – arányaiban nem csökkent. Éppen olyan fölénnyel vezet, mint a választások óta bármikor. Két rétegben található a támogatók csökkenése: az idősek és az iskolázatlanok körében. Vagyis azokéban, akiknek valóban nehéz a helyzetük, de nyilván csak abban csalódtak, amit senki sem ígért meg nekik, a helyzetük azonnali, kézzelfogható javulását.
