S minden hasonló esetben, innen is onnan is, mi a rövidebbet húztuk, a mi javaink, szellemi és anyagi értékeink, függetlenségünk látta kárát a bástya-szerepnek. Legutóbb is, amikor nem rés, hanem erős bástya voltunk a békeharcban. Ha nagy, látványos sikereket nem is értünk el ezekben a harcokban, az a csendes elégtételünk meglehet, hogy sohasem adtuk meg magunkat.

Nem úgy, mint a „Nyugat”, amely mintha megelégelte volna saját identitását, régmúlt kereszténységét, szellemi függetlenségét és behódolt egy sajátos nyavalyának, amit a gyávaság és tehetetlenség talált ki és „másságnak” neveztek el. Ez semmi más, mint kibúvás kényelemszeretetből mindenféle önvédelem kényszere alól. Ha jön a „más”, az idegen, aki ezért szép és rám erőszakolja jelenlétét, később saját identitását, akkor úgy teszek, mintha én is ő volnék, csak hagyjon már békében. Ez Európa?

Az identitás mindenféle kötelezettségekkel jár, amelyek eddig is kényelmetlenek voltak. Kereszténynek kellett volna lenni, meg polgárnak, meg még egy nemzet fiának is? Nem sok ez egyszerre?

Ez a mai másság-magatartás nem újdonság, vannak előzményei Európa történetében. Így adták fel az ókori görögök identitásukat a római hódításnak és a rómaiak a barbárok bevándorlásának. Barbár zsoldosokat fogadtak védőbástyáik mögé, hogy megvédjék Rómát a barbároktól és behódoltak az eredetileg szolganépnek vélt idegenek identitásának.

Most mintha hasonló jelenségek kezdődtek volna Nyugaton. Akik ellen mi védelmeztük őket egykor, azokat látszólag gazdasági kényszerből, valójában restségből beengedték a hátunk mögé, Európa védfalai közé. Az arab utcaseprők, a török vendégmunkások apránként elfoglalták a szegény sorsú dél-európaiak helyét, amint azok a gazdasági fejlődés révén otthon is megtalálták helyüket. Az EU filozófiája kezdetben csak a tagországok vendégmunkás polgárait egyenlősítette, olaszokat, spanyolokat. Ez most kijár az új jövevényeknek, szembeszökő másságuk és idegenségük ellenére. Vagy talán éppen azért?

Ebben közrejátszott, hogy analógiát láttak az amerikai feketékkel és az európai zsidósággal szembeni előítéletek felszámolása és mindenféle más népség befogadása között.

Csakhogy a dél-amerikai feketék régebben már összeolvadtak az őslakosokkal és az egykori gyarmatosítókkal, s színes latin népekké alakultak. Az észak-amerikai feketék is átvették az angol nyelvet, iskolai képzést, a munkarendet és az életvitelt, vallásgyakorlatot, amint a zsidók is európai polgárokká asszimilálódtak egykor. Esetükben csak a rasszista előítéleteket kellett eloszlatni. Ám a rasszista előítéletek hirdetése az iszlám bevándorlással kapcsolatban nem old meg semmit.

Az iszlám vallásúak maguk is mélyen előítéletesek minden más kulturával szemben. Mostanra az is kiderült, hogy nemcsak nem akarnak asszimilálódni, de maguk akarják környezetüket saját meggyőződésük és életformájuk szerint asszimilálni. Idegenben ellenállnak az asszimilációs kísérleteknek, vallási fanatizmusból, és ősrégi fatalista restségből.

A másság kultusza, az idegenség szépsége, a rasszista előítéletek tiltása velük szemben csődöt mondott. A politikai korrektségre fittyet hánynak, tüntetnek azzal a mássággal, amely védi az önazonosság okait, és amelyet otthon sovén módon erőltetnek.

Az európai társadalmak csendes többsége egyre nehezebben viseli a másság szellemi terrorjának, a politikai korrektségnek modorosságát a gyűjtőnévvel multikultinak csúfolt lelki terrort.

A közelmúltban több európai országban alakultak a bevándorlást korlátozó programmal pártok, szervezetek, médiumok. Ezek fasisztává, rasszistává bélyegzése mostanra kifulladt, a vitában egyre inkább felülkerekedik a józan megítélés, sőt, lázadás a másság kultusza ellen.

A mi rasszizmusunkról folyó vég nélküli vita a magyar médiában is elvesztette egyoldalú jellegét. Csodák csodája – az ÉS cikket közölt „A nagy multikulti-svindli” címen, összefoglalva a Nyugatot egyre inkább megosztó bevándorló-kérdést, jellemezve a befogadott iszlám kisebbségtől való félelmet és azt a lehetőséget, hogy idővel kisebbségbe szorítják az őslakosságot.

Ha az iszlám befészkeli magát Nyugaton, kárba veszhet az a háromszáz éves küzdelem, melyben mi propugnákulum voltunk Nyugat védelmében. Az iszlám-arab „török áfium” elérte őket és nyugatról hátba támadhat bennünket?

Lehet, hogy száz év múlva Herr Meier tűzi majd ki a lófarkas, félholdas győzelmi jelvényt a budai Vár bástyájára?