Különleges, állandó szabadtéri kiállítás nyílt a második világháború végén a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és kényszermunkások emlékére a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Napkoron szerdán. A megnyitón beszédet mondott Csallóközi Zoltán miniszterelnök-helyettesi főtanácsadó és a Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956) című kiállítást létrehozó Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Dr. Szakály Sándor is.
Csallóközi Zoltán miniszterelnök-helyettesi főtanácsadó
A helyi erdészeti iskola területén létrehozott, huszonöt, két és fél méter magas tablókból álló tárlat ünnepélyes megnyitóján Csallóközi Zoltán miniszterelnök-helyettesi főtanácsadó a Gulág-emlékév zárásával kapcsolatban hangsúlyozta, az elmúlt egy év eseményei, az erről az időszakról készült irodalmi alkotások egy „keserű és sötét" időszakot idéznek, amelyet – a háború utáni megszállók és a kiszolgáló hatalom ezzel ellenkező erőfeszítései ellenére – nem szabad elfelejteni.
A kutatók 700 ezer és 1,1 millió közé teszik azoknak a magyar állampolgároknak a számát, akiket a második világháború után a Szovjetunió javító-átnevelő táborainak nevezett intézményekbe vittek el, ahonnan az elhurcoltak fele nem érkezett haza – emlékeztetett beszédében a főtanácsadó. Megjegyezte, a mai nemzedék számára is fontos megérteni, hogy milyen szenvedéseket élt át a nagyszüleik és a dédszüleik generációja.
Dr. Szakály Sándor, a Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956) című kiállítást létrehozó Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója beszédében úgy fogalmazott, 1944 őszétől egy egész nemzet szenvedett, de Bereg és Ung, valamint Kárpátalja lakossága különösen ki volt téve a „felszabadító" szovjet csapatok polgári lakosság elhurcolását lehetővé tevő intézkedéseinek és önkényének. Fiatal lányokat, asszonyokat korra vagy felekezetre tekintet nélkül ugyanúgy elvittek a Szovjetunióba, mint a katonaviselt férfiakat vagy politikai foglyokat, de ők valamennyien a "mieink" voltak, azaz egy nemzethez, a magyarhoz tartoztak – hangsúlyozta a főigazgató.
Az országban eddig az egyetlen ilyen témájú, szabadtéren álló kiállítás azokra a százezrekre emlékezik, akik megjárták ezt az utat, a hadifoglyokra, a málenkij robotra elhurcoltakra, akik könnyen a Gulágra kerülhettek, ahová többségében a politikai elítélteket szállították - mondta Szakály Sándor.
A fotókkal gazdagon illusztrált tablókon a látogatók időrendben, 1944 őszétől követhetik végig az elhurcoltak történetét, elolvashatják az emberek összegyűjtését elrendelő napiparancsokat, a begyűjtéseket végző NKVD lakosságnak szánt, a jóvátételi munkára felhívó „közleményeit", a térképeken pedig végigkövethetőek a Szovjetunióba indított vonatok útvonala, illetve a magyarországi és szovjet munkatáborok pontos helye is.
A szerkesztők figyelmet szenteltek a táborokban dolgozók élet- és munkakörülményeinek bemutatására, az elhurcoltak által használt tárgyakra, személyes sorsukról pedig a hazaküldött levelek számolnak be az érdeklődőknek. Az utolsó tablókon a kevés hazatérő itthoni megpróbáltatásait mutatják be, mivel az elhurcoltak hazatérésüket követően sem beszélhettek a munkatáborokban átélt évekről.
Az esemény végén a jelenlévők megkoszorúzták a tablók mellett az elhurcoltak emlékére létrehozott emlékművet.
| Csallóközi Zoltán miniszterelnök-helyettesi főtanácsadó beszéde Emlékezni gyűltünk össze. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve záró hetében vagyunk. Az elmúlt egy esztendő eseményei kiállítások, rendezvények, konferenciák az ez időben zajló iskolai vetélkedők, a készült irodalmi alkotások, filmek mind-mind, egy keserű sötét időszakot idéznek elénk, amit nem szabad elfelednünk. Annál inkább nem, mert a háború utáni negyvenöt évben a megszállók, és az őket kiszolgáló hatalom kollaboránsai mindent megtettek, hogy ez elfelejtődjön. A csaknem fél évszázados kommunista uralom alatt a magyar nemzet olyan szellemi agymosáson esett át, mely teljesen kitörölte belőle a szovjet hadsereg által elkövetett rémtettek, a „málenykij robotra” és a szibériai fogságba elhurcolt százezrek szenvedéseinek emlékét. Ez a jelenség nem múlt el nyomtalanul, a mai napig jelen van bizonyos politikai erők jóvoltából Magyarországon. A rendszerváltoztatás után ugyan lehetett már szabadon beszélni, jelentek meg visszaemlékezések, a még élő hazatértek részére kárpótlás is történt. A kutatók 700 ezer és 1,1 millió közé teszik azon magyar állampolgárok számát, akiket a második világháború után elhurcoltak a Szovjetunióba javító munkatáboroknak nevezett intézményekbe, ahonnan a fele sohasem tért haza. Nem tudjuk, merre van nyughelyük, valahol Oroszországban a számtalan tömegsír valamelyikében, lehet, hogy tetemük vadak martaléka lett, vagy Szibéria végtelen hómezői fedik. Az itt felállításra kerülő kiállítás az ő emléküket idézi fel. Fontos, hogy minél több fiatal lássa ezt a kiállítást, hiszen ma már kevesen élnek nagyszüleik, dédszüleik, a meghurcoltatások hét évtizeddel ezelőtti elszenvedői közül. És ne feledjük azt sem, hogy a mai fiataloknak nemhogy szülei, de már nagyszülei sem tanultak erről az iskolában. Súlyos számokat mondunk. Gondoljunk csak bele: százezrek, milliók. És ezek számok mögött egy-egy emberi sors lapul. A kommunista történelemtanítás osztályharcok történelméről szól, a személy jelentősége eltűnik. A huszadik század diktatúráinál sincs jelentősége a személynek. Nézeteik szerint osztályok, csoportok, vallási közösségek, fajok ellenséget képeznek, ezért ki kell őket irtani. És meg is tették. Nézzünk néhány példát az egymillióból. Liszkay-Weisel Antal honvéd alezredes. Székesfehérvári otthonából 1947 márciusában hamis üzenettel az utcára csalták. Szovjet szolgálatban lévő, magyarul tökéletesen beszélő személyek tartoztatták le. Badenben bíróság elé állították, az ítélet felolvasása nyolc percig zajlott, amiből a tolmács annyit fordított, hogy 25 év jóvátételi munkára ítélték. Több lágert megjárt, fogsága elején fegyelmezés céljából egyik csuklóját eltörték. 1955-ben haza térhetett. Rehabilitációs kérelmére, a Szovjetunió Legfelsőbb Ügyészségétől azt a választ kapta, hogy a periratok tanulmányozása alapján jogosan ítélték el. Lukács Pelbárt ferences szerzetest koncepciós perben orosz és rendszerellenes szervezkedéssel vádolták, majd átadták a szovjet katonai bíróságnak, ahol tízévi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. A karéliai Medvezsugorszk lágeri központi kórházban 1948-ban TBC-ben meghalt. A Kárpátaljai Visken 1946 februárjában a Mandrik családhoz betért egy megtermett határőrtiszt, majd egész napi pálinkázás után megerőszakolta az akkor tizenöt éves Erzsébetet. A fegyveres tisztet a lány apja agyonverte, a holttestet a Tiszába dobták, ám a hóban hagyott nyomok árulkodóak voltak. Az apának sikerült átszökni a határon, de Erzsébetet ötévi kényszermunkára ítélték. 1956-ban szabadult Vorkutáról, előtte megjárva több lágert. Szörnyű bántalmazásainak történetét „A pokol bugyraiban” írta meg. Oltványi Tibor főhadnagyot 1945 áprilisában tartóztatták le és június elsőm napjaiban Grázban halálra ítélték. Útban a Szovjetunióba a vagonban közölték vele, hogy ítéletét 25 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre változtatták. Szökni próbált, több lövéssel megsebesítették, visszadobták a vonatba, minden orvosi segítséget megtagadtak tőle. A tehetetlen bajtársak szeme láttára, keserves kínok között kiszenvedett. Holttestét Galati környékén kidobták a vonatból. Menczer Gusztáv orvostanhallgatót kémkedés vádjával 1945-végén ítélte 10 év javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre a 7. Szovjet Gárdahadsereg katonai törvényszéke. 1953 decemberében szabadult Kolimáról. Abban, hogy rabtársai 1990 után kárpótlásban részesültek, neki, mint a Kárpótlási Hivatal elnökének elévülhetetlen érdemei vannak. De ugyanitt kell megemlíteni Pintér Károlyné, Rohr Magdolna nevét is, aki 1953 decemberében történt hazajövetele után szorgalmas munkával gyűjtögette össze fogvatartott társai adatait. A kárpótlás az ő listái alapján indulhatott el. Magdi nénit 1945 szeptemberében 17 éves korában tartoztatták le és ítélték 10 évre. Akkor már meg volt a keserű tapasztalata a szovjet hadseregről, a felszabadító katonák megerőszakolták. Különböző lágerekben vasútépítésen, fakitermelésen, kőbányában dolgozott. Galgóczy Árpádot a GULÁG történetéről való talán legmegrázóbb és legjobb könyv szerzőjét szintén gimnazistaként ítélték 20 évi kényszermunkára. Karaganda lágeréből szabadult Sztálin halála után. Könyve felbecsülhetetlen érték mindenki számára, aki szeretne betekintést nyerni a GULÁG rejtelmeibe és szörnyűségeibe. Szántó Konrád ferences atya egyháztörténetéből megtudhatjuk, hogy az 1944 decembere és 1945 januárja között a tömegesen elhurcoltak között sokan voltak papok. Stumpf Mátyás, Tokaj plébánosa, aki 1946-ban halt meg egy orosz kényszermunkatáborban. Szerednyei János, Tarcal község káplánja önként csatlakozott az elhurcoltakhoz. 1948-ban egy bányában lelte halálát. Dr. Saly László győri kanonok rokkantan érkezett vissza, tolókocsiban élte le hátralévő életét. Horváth Sebestyén János bencés szerzetes 1947-ben halt meg. Schrer Lőrinc Cservenka lelkésze szintén egy táborban hunyt el, és hosszasan folytathatnánk a sort bezárólag a nemrég, száz esztendő korában elhunyt Olofsson Placid atyáig. Ők tudták, hogy a pásztornak a nyáj mellett van a helye. Mikor megnyitjuk a kiállítást és leleplezzük ezt az emlékművet, szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik munkálkodnak a múlt feltárásán, akiknek fontos az igazság kiderítése, akiknek fontos, hogy az utókor, a felnövekvő ifjúság mindezt megismerhesse, és eléjük igazi példaképeket lehessen állítani. Külön köszönetet mondok a Napkori Erdőgazdák Zrt. vezérigazgatójának és munkatársainak, hogy 72 év múltával emléket állítottak, és nem hagyják feledésben az áldozatokat. Köszönetet mondok az ötletadó Haraszti György professzornak, és köszönetet mondok a Veritas Intézetnek a kiállítás elkészítéséért. Szeretném egyúttal kérni Önöket, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk a kommunista diktatúra összes áldozatára, tudatában annak, hogy nem tudjuk megadni nekik az őket megillető végtisztességet. A mártírok vére magvetés – idézhetjük Tertullianus szavait, de fogalmazhatunk Máraival is: „Mindig új élet lesz a vérből”. Soha ne feledjük: a halál után jön a feltámadás – úgy az egyén, mint a nemzet életében. |
Tekintse meg a kiállítás megnyitóján készült fotógalériánkat!
