Kedves Családtagok, Barátok, Emlékezők!

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Búcsúzni és hálát adni gyűltünk ma össze.

Egy kivételes személyiségre, Koszmovszky Edina Franciskára, a magyarság szeretett „piros kabátos lányára”, s benne egy nemzeti hősünkre emlékezünk.

Aki ismerhette, akárcsak futólag is őt, elsőként bizonyára mindig nevetős szeme, a belőle sugárzó életöröm jut eszébe – igazi kegyelemnek tartom, hogy ha csak röviden, és ha csak néhány alkalommal is, de tölthettem vele időt.

Koszmovszky Edina a legszentebb történelmi pillanataink egyikében fiatal lányként, félelmet nem ismerve, sugárzó mosollyal, őszinte reménységgel és kristálytiszta igazságérzettel a szívében vallotta meg ország-világ előtt hazaszeretetét.

Az ő kedves, jókedvű, hazájához és Teremtőjéhez hűséges életéért adunk ma hálát.

Tesszük ezt egy olyan szent helyen, ahol XX. századi történelmünk legfényesebb forradalmának és szabadságharcának, és az azt vérbe fojtó és kíméletlenül megtorló sötét terrornak a hősei, mártírjai találtak végső nyughelyet.

Aki ide érkezik emlékezni, nemcsak a szándékoltan eldugott, a város lüktetésétől távol eső fizikai tér miatt érezheti, hogy zarándoklaton van, még inkább az itt eltemetettek személye miatt.

Mennyiféle családi háttér, hányféle életről vallott felfogás, neveltetés és milyen sokféle sors, mely ebben a szakrális térben összekapcsolódik ma is – Koszmovszky Edina érkezésével is újra – nem másban, mint a hazaszeretetben találva meg a közös nevezőt.

Itt élned, halnod kell. Rendületlenül.

Olyan példaképei ők a magyar szabadságért való kiállásnak, akiknek emléke egyszerre kell, hogy tiszteletteljes főhajtásra indítson bennünket, miközben tartásra is int: kitartásra elveink mellett minden korban; eszményeinek és hőseink örökségének megtartására nehézidőkben is; valamint nemzeti összetartozásra, igen, június 4-e előtt egy nappal, különösképp is.

Koszmovszky Edina Budapesten látta meg a napvilágot 1938. augusztus 23-án, a kommunista hatalom által üldözött nemesi családban. A történelem már egész pici gyermekként a legsúlyosabb igazságtalanságokkal szembesítette, amelyekre tiszta gyermeklelke nem tudott nem válaszolni.

A vészkorszakban látta a Duna-parton otthagyott cipőket, a folyóba lőtt zsidó emberek, köztük kicsi gyerekek lábbelijeit – a szülei alig tudták visszatartani attól, hogy maga is ne varrjon sárga csillagot kabátjára, mert nem tudta elfogadni az elfogadhatatlant, hogy vannak, akiket származásuk miatt halálba küldenek. Hatéves lánykaként osztozni akart velük ebben az igazságtalanságban.

Jogtanácsos, író édesapját 1945 után börtönbe vetették, a szegedi Csillag börtönben raboskodott, s épp abban az évben, amikor 6 év után, szabadulnia kellett volna, az utcán elkapva mégis Recskre hurcolták. Ebben az évben egy iskolai tanévzáró ünnepségen kellett szavalja a hetedikes kamaszlánynak Petőfi Sándor A rab című versét. 

„Te éretted harcolék, szabadság

S láncraverve lábam és karom…

Világosság, téged szomjazlak,

S mint vakondok, föld alatt lakom…

indul az 1847-ben papírra vetettremekmű, mely az alábbi sorokkal ér véget:

„Nyílik, nyílik ím a börtönajtó…

Leveszik kezéről a vasat…

Fölsikolt és összerogy… örökre…

Örömében szíve meghasadt.”

A 13 éves Edina – édesapjára gondolva – e sorok szavalása közben zokogásban tört ki, letépte piros nyakkendőjét és leszaladt az iskolai dobogóról… Igen, Koszmovszky Edina belső iránytűje megmutatta, mikor kell lelépni, és mikor kell bátran fellépni egy dobogóra, hogy onnan mindig az igazság hangozzék.

Az elmondottakból is tudható, hogy bár orvos szeretett volna lenni – mint oly sokan ebben a diktatúrában – ő sem tanulhatott tovább, édesanyja is kötésből, lekvárfőzésből, takarításból tartotta fenn családját, Edina is fiatal lányként dolgozni kezdett. Először a Mirelit gyárban, majd műszaki rajzolóként a Kőbányai Porcelángyárban talált munkahelyet. Végezte csendes alázattal a rá bízott feladatokat, nem is sejtve, hogy –ahogy a magyar nemzet számára –, úgy fiatal leányként számára is sorsfordító lesz az idén épp hetven éve felvirradt október 23-i nap.

Nem gondolhatta, hogy aznap, mikor francia nyelvleckét venni indult munkahelyéről csinos kabátjában, a szabadság hírvivője lesz.

E szívünkbe vésett napnak ma már szinte percről-percre ismerjük a történéseit, emblematikus helyszíneit, és magunk előtt látjuk az ikonikus jelenetet is, mikor a Magyar Rádió egykori Bródy Sándor utcai épülete előtt összegyűlt tömegben egy sugárzó arcú lány, kezében tartva a frissen nyomtatott röplapot felolvassa az egyetemi diákság 14 pontját. Egy másik kor, hasonlóan lelkünkbe égett pillanata, amikor az imént idézett vers költője olvasta fel a 12 pontba foglalt követeléseket. És 108 évvel később ismétlődik a történelem: egy 18 éves fiatal lány tolmácsolja egy nemzet akaratát, miközben szívében Petőfi szavai lüktetnek: „nyílik, nyílik, ím a börtönajtó…”

Két megrendítő pillanat, amelybe belesűrűsödött a magyar sors, mindaz, ami nemzetünk számára tegnap, ma és holnap is létesszencia; fegyverekkel, ideológiákkal és divathullámokkal sem kiirtható eszmény és nemzeti megmaradásunk változatlanprogramja: szabadság befelé és függetlenség kifelé. Ifjútól aggastyánig értette ezt akkor mindenki.

Az ifjú Koszmovszky Edinának azAstoriánál, a villamosról leszállva adták kezébe fiatal műszaki egyetemisták a 14 pontot. A lelkes tömeg sodrásában, a Himnuszt énekelve ment ő is a „Szabadítsuk fel a Rádiót!” kiáltásra a Bródy Sándor utca felé. Ott aztán valaki megkérdezte, hogy kinél van a 14 pont, és ő jelentkezett.

Így lépett fel az épület előtt álló vágókocsira, és vele a történelem és az igazság színpadára a szürke kabátos tömegből egy csinos, fiatal lány, divatos piros kabátkájában.

Mikrofont adtak kezébe, és ő ragyogó szemmel olvasta fel a követeléseket. Szavai nyomán pedig nyíltak a börtönajtók.  Mert akkor a lelkeken bilincs volt, egy zsarnok rendszer félelemből kovácsolt rablánca kötötte gúzsba a nemzetet. A csillogó szemű fiatal lány e láthatatlan bilincset oldotta ki a maga szép és igaz valójával.

Aztán valaki felkiáltott, hogy „Delegációt a Rádióba!”, s alig néhány percre rá Edina kilenc fiatalfiú mellett már indult is a pártpropaganda szigorúan őrzött épületébe. Erre később így emlékezett vissza: „Felemelő volt, együtt lélegeztünk, ugyanazt akartuk, egy nemzet voltunk. Az épületben Benke Valéria rádióelnök mereven elzárkózott a pontok beolvasásától, ám egy idő után az utcán várakozó tömeg követelni kezdte, hogy jelenjenek meg a fiatalok a Rádió erkélyén. Ekkor kaptam egy mikrofont, és másodszorra is felolvastam a követeléseket.”

Miután azonban Edina hangja helyett Gerő Ernő beszéde hangzott fel nyolc órakor a rádióban, a helyszínen elszabadultak az indulatok, a véres összecsapások a forradalom egyik sorsfordító pillanatává váltak.

Edina a Rádió épületéből kijutva nem hazafelé vette az irányt, szíve ismét megmutatta, merre kell induljon.

A forradalom napjaiban önkéntesként segítette a sebesülteket a Villányi úti kórházban, vért adott és ápolta a harcok sérültjeit. Nullás vércsoportja jelképes is: univerzális adóként tette a dolgát, segítette szívvel, lélekkel és saját vérét adva a sebesülteket.

Három, hitéből kapott fegyverrel harcolt a forradalomban: tiszta hangjával, mellyel a nemzet üzenetét tolmácsolta; két karjával, amelyekkel ápolta, gyógyította a sebesülteket; és vérével, mellyel életet adhatott a súlyos sérülteknek.

Találkozott a halállal is: már Budapest ostromakor kicsi lányként a légópincében és 1956-ban a kórházban is: két sebesült orosz kiskatona halt meg a kezei között, akik talán azt sem tudták, hová és miért küldték őket meghalni. Edina volt, aki kicsi lányként, majd fiatal nőként utoljára fogta meg a kezüket és mondott el értük imádságot.

November 4-én már otthon ébredt a szovjet tankok dübörgésére és miután az ÁVÓ név szerint keresni kezdte, édesapja november 13-án hajnalban, mikor épp sétából tért vissza a Duna-partról, sötét tekintettel várta leányát. „Edina, név szerint keresett az ÁVÓ. Fordulj meg, egy kapualjba se térj be, délután négy órakor irány nyugat!” És aznap délután ismeretlen emberekkel egy autóban elindult az ismeretlenbe. Egy nagykövet feleségével és kislányával jutott át a határon, melynek osztrák oldalán – mint azon a régi iskolai ünnepségen – keserűen zokogva borult a határsorompóra, hazája felé nézve…

Bécsen keresztül az ő rajongott Franciaországába emigrált, ahol új életet kezdett, két évet a Sorbonne-on tanult, majd műszaki rajzolóként helyezkedett el. 21 évesen, 1959-ben kötött házasságot, négy fiúgyermek édesanyja lett, Párizs, aztán Marseille után 1963-tól Nizzában élt. Szerette a várost, otthon érezte magát ott.

A franciaországi magyar közösség és az egyházi élet aktív tagjaként évtizedeken át végzett közösségi és lelkigondozói szolgálatot – hivatása is megtalálta: ugyan nem testet, de lelkeket gyógyított, s mikor fiai kirepültek, 1992 és 2000 között egy 1200 ágyas nizzai pszichiátriai kórházban szolgált szeretettel, alázattal és hitből fakadó hivatástudattal. Kétszer találkozott Szent II. János Pál pápával. Katolikus hite és hivatása mellett élete középpontja a családja volt, melynek szeretetét és összetartó erejét jelenlétével és szellemi örökségével 4 fiú gyermekének, 15unokájának és 6 dédunokájának is továbbadta, továbbadja.

Magyarországon 1969-ben rehabilitálták, és 1970-ben tért haza először férjével és három fiával, köztük egy néhány hónapos kisbabával. A 2000-es évektől rendszeresen járt haza, hogy középiskolákban és egyetemeken beszéljen a fiataloknak az 1956-os forradalomról, személyes emlékein keresztül átadva a szabadság és a nemzeti összetartozás üzenetét. Amíg erővel bírta, végezte ezt a szolgálatot, épp kisebbik fiam osztálya volt, akik utoljára hallhatták lelkesítő előadását, közte Márai Sándor ma is mélységesen aktuális szavait:

„és kérdik, egyre többen kérdik

hebegve, mert végképp nem értik

ők, akik örökségbe kapták:

- ilyen nagy dolog a szabadság?”

Külön örömöt jelentett számára, hogy egyik fia, kedves barátom, Philippe 2005-ben családjával Magyarországra költözött, így a család hosszú emigráció után részben ismét hazatalált.

Koszmovszky Edina kiemelkedő helytállásáért és közéleti tevékenységéért 2022-ben Magyar Érdemrend kitüntetésben részesült. 2024-ben pedig végleg hazaköltözött Magyarországra.

Utolsó éveit falunkban, Sződligeten töltötte.

Hálás vagyok érte, hogy olykor alkalmunk volt meglátogatni, néhány szál, nemzeti szín szalaggal átkötött virággal megköszönni életét és a hazánkért vállalt áldozatát, ami örökre példa marad minden hazaszerető magyar ember számára.

Drága piros kabátos lány!

Te a jó harcot megharcoltad, a pályádat megfutottad, és a hitedet megtartottad, így térhettél meg Teremtő Istenedhez.

Köszönet és hála kedves, igaz életedért, és kérünk, imádkozz értünk, a Te szeretett hazádért, a Te sokat szenvedett magyar nemzetedért ma is, holnap is szüntelen!

Isten Veled!

 

 

A Nemzeti Örökség Intézete és a család május 18-án közleményben tudatta Koszmovszky Edina halálhírét. Mint írták, az 1956-os forradalom legendás, „piros kabátos lányaként” ismertté vált bátor tanúját és résztvevőjét május 12-én, 87 éves korában érte a halál.

Koszmovszky Edina 1938. augusztus 23-án született Budapesten egy, a kommunista diktatúra által üldözött nemesi családban. Származása miatt nem tanulhatott tovább felsőfokon, ezért fiatalon munkába állt: dolgozott a Mirelit-gyárban, majd műszaki rajzolóként a Widenta-gyárban és a Kőbányai Porcelángyárban.

Ő volt, aki 1956. október 23-án a Magyar Rádió épületénél összegyűlt tömeg előtt elsőként olvasta fel nyilvánosan a diákság 14 pontját, a tízfős küldöttség egyetlen női tagjaként személyesen vett részt a rádió vezetőségével folytatott tárgyalásokon is.

Koszmovszky Edina a forradalom napjaiban önkéntesként segítette a sebesülteket a Villányi úti kórházban, vért adott és ápolta a harcok sérültjeit.

Az ÁVH üldözése elől családja segítségével Franciaországba emigrált, ahol új életet kezdett: 1959-ben kötött házasságot, négy gyermek édesanyja lett, a franciaországi magyar közösség és az egyházi élet aktív tagjaként évtizedeken át végzett közösségi és lelkipásztori szolgálatot.

Koszmovszky Edina kétszer találkozott II. János Pál pápával, 1992 és 2000 között lelkipásztorként dolgozott a nizzai pszichiátriai kórházban. A 2000-es évektől rendszeresen visszatért Magyarországra, hogy középiskolákban és egyetemeken beszéljen a fiataloknak az 1956-os forradalomról, személyes emlékein keresztül átadva a szabadság és a nemzeti összetartozás üzenetét.

Koszmovszky Edina 2024-ben végleg hazaköltözött Magyarországra, utolsó éveit Sződligeten töltötte.

Életútja nemcsak a XX. századi magyar történelem tragikus fordulatait, hanem a személyes helytállás és a hazaszeretet erejét is példázza, kiemelkedő helytállásáért és közéleti tevékenységéért 2022-ben Magyar Érdemrend kitüntetésben részesült.