A nyugat kulturális válsága jelen van nálunk is, és természetesen megjelent a választás hátterében. Két eszmeiség áll egymással szemben, és ezzel két világnézet és életforma. Az egyik a teremtett világ rendjének változatlan értékeit, a hagyományos közösségeket és identitást képviseli, a másik ezzel szemben a változásnak, az erkölcsi relativizmusnak és a kevert társadalomnak a híve. Mindkettőnek megvan a politikai képviselete is. A kettő, éppen az eszmei különbségek miatt, átjárhatatlan.

Miért említettem ezt? Mert a 2026-os országgyűlési választás erről is szólt, és persze a generációs törésvonalról is. Hogyan kapcsolódik a kettő? A fiatalok fogékonyak az újra és az érdekesre, különösen akkor, ha a hagyományos világ képviselőinek stílusa is idegen számukra. Így vált a generációs törésvonal kulturális szakadékká.

Természetesen a választás kimenetele számtalan emberi, társadalmi és politikai jelenség összegződésének eredménye. A hosszú kormányzás kiváltja az „ezt már láttuk, jöjjön valami más, mindegy, hogy mi” igényét. Megjelenik a frusztrációból fakadó gyűlölet, a felkorbácsolt irigység, vagy a hatalomgyakorlók rugdosásának fesztelen öröme.

Komoly szerepe van természetesen a kampánytechnikának, a meggyőző szembesítésnek, az ügyes manipulációnak, a folyamatos nyomásgyakorlásnak, sőt a normális embernek egyáltalán nem természetes alpári stílusnak. Nagy kérdés, hogy ez utóbbitól a kampány után, a kormányzás időszakában sikerül-e megszabadulni.

Sokan nehezen értik, hogy lehet az, ha valaki élvezi a számtalan kedvezményt és utána leszavazza azt a politikai erőt, akitől kapta. Én elég sokáig voltam a politika világában, hogy ezen ne csodálkozzam. Az viszont számomra is kérdés, hogy fiatal keresztényeknek, köztük papoknak, miért nem sikerült az említett generációs és globalista hatás fölé helyezni a keresztény identitás szempontját. Hogyan hagyhatták figyelmen kívül, hogy az Orbán-kormány intézkedései keresztény szellemiségűek voltak, és ezzel szemben egy alapjaiban materialista erő mellé álltak.

Harrach Péter