„Olykor elfelejtjük, hogy istenalkotta lények vagyunk”

Embervoltunk valódi fokmérője nem a vagyonunk és kapcsolati tőkénk, hanem a szeretet és a hitelesség. Szászfalvi László református lelkésszel, a KDNP országgyűlési képviselőjével beszélgetett a Sonline hírportál.

A csurgói honatyával a lap fél évszázadot nagyító alá véve beszélgetett hitélményekről, s arról, hogy a mindennapok pokoli ritmusú táncrendjében különösen fontos szerepet kell, hogy kapjon a várakozás, majd az ünnep, e „mély és varázsos rendhagyás”.

Szászfalvi LászlóSzászfalvi László, a KDNP frakcióvezető-helyettese

– Megfogalmazhatatlan titok és hangulat lengte be az ünnepi előkészületeket és a várakozást – mondta Szászfalvi László. – Ahogy egy lelkészcsaládban lenni szokott, meghitt családi ünnepek vártak ránk, de ezek egyben a gyülekezeti, a közösségi ünnepeket jelentették. Az adventi készülődés, a szeretetvendégség, a gyerekműsor szépen, csendben bevezetett bennünket az ünnep misztériumába. A gyülekezeti ünnepség családi ünnepléssel folytatódott. Először bibliaolvasással, imádsággal és közös énekléssel – ahogyan ezt ma is gyakoroljuk itthon –, majd egymás megajándékozásával. Gyermekkoromban még szokás volt felénk a betlehemezés. Szenteste kisebb-nagyobb csapatok jöttek hozzánk is rendszeresen, és előadásukkal köszöntöttek minket, ahogyan a faluban minden családot. Kicsi koromban még féltem is tőlük, hiszen a szép, idilli karácsonyi történet az én fejemben nem illett össze a „durva” pásztorok nagy bundájával, botjaikkal, erős hangjukkal és pálinkaszagú leheletükkel. De aztán én is tagja lettem betlehemes csoportnak, később pedig arra döbbentem rá, hogy

a betlehemezés pontosan az eredeti karácsonyi evangélium üzenetét közvetítette: Isten Jézusban hozzánk, a valóságos világba, a hús-vér emberek világába jött el; a kemény emberek világába, s ez a legörömtelibb hír.

S hogy Isten érintését, az ima erejét, az Ige igazát mikor érezte először? Már kisgyerekként a családi fészekben, ám soha nem „volt izzadságszaga” a hit megélésének. Nem emlékszik arra, hogy szülei bármikor is kötelezték volna a templomba járásra. Számukra természetes volt a természetfeletti. Két gyerekkori balesete azonban elgondolkodtatta.
– Egy mátrai kiránduláson megbotlottam egy fagyökérben, majd elkezdtem legurulni a hegyoldalban – mesélte. – Édesapám egyik kollégája rohant utánam és mentett meg. Hitem szerint Isten eszközeként. Egy másik alkalommal lovas kocsin ültem a bakon egy ismerős bácsival, és nem vettem észre a szárítókötelet, amely szinte kettészabta a nyelvemet. Néhány maradandó nyommal és nagy vérzéssel megúsztam a dolgot. Ezek figyelmeztető jelek voltak, legalábbis kicsit később már így gondoltam rá.
A Debreceni Kollégiumban olyan kérdések is foglalkoztatták mint: Miért adódnak konfliktusok az egyházon belül, ha a szeretet hatalmát hirdetjük? Miért nincsenek egyensúlyban a szavak és a tettek? Lehetséges-e egyáltalán hitelesnek megmaradni?

Hit és politika egykor és most

– Ez az időszak persze a nagy lázadások korszaka volt: minden kétszínűség, a feleslegesnek tartott fegyelmet kényszerként éltük meg. Azt már csak utólag értettük meg, hogy mindezek számunkra fantasztikus védelmet jelentettek abban az időben. A szocializmus időszakában ugyanis Közép-Európa egyetlen működő protestáns gimnáziuma a Debreceni Kollégium volt. Igaz,

a szomszédos pártszékház tetején világító vörös csillag fénye kukucskált be esténként a hálónkba, ami természetesen tovább erősítette antikommunista és „klerikális reakciós” nézeteinket.

Jézus korának nagy politikusa volt, az egyházat pedig emberek alkotják, színes politikai véleménnyel. A lelkész hon­atyát arról is kérdeztem, miért ne fejthetnénk ki mi, hívek meggyőződésüket életük jelentős kérdéseiről. Szászfalvi László megerősített: az egyházak tagjainak, az egyházaknak természetesen joguk van a véleményüket, álláspontjukat kifejteni, elmondani, s azért küzdeni. – Ilyen szempontból is volt, van felelősségem mind lelkészként, mind lelkész politikusként – summázott. – Ez sohasem azt jelentette, hogy magamat cenzúráztam volna, hanem inkább mindig azt mérlegeltem: egy-egy kimondott szó vagy mondat a közösség szempontjából gyógyító-e vagy sem. Épít vagy rombol?

A rendszerváltás előtti évtizedek szörnyű testi-lelki-szellemi-anyagi rombolása reménytelen sivataggá tette a magyar életet, így nekünk csak építenünk szabad – kimondva a tényeket.

Bizony kaptam érte szépen a „csuhás” jelzőket, de akik így illettek, nem tudták, hogy „akiket az Isten szeret, azoknak minden javukra szolgál”, s azt sem, „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Jézus úgy volt „nagy politikus”, hogy totálisan meghaladta a politikát. Ezt jó újra és újra emlékezetünkbe idézni, s megerősödni abban az igazságban, hogy „minden politika, de azért a politika nem minden!” – ahogy Vályi Nagy Ervin idézi Minden idők peremén című könyvében H. M. Kuiter holland teológust.

Az ökumenét tartja a jövő útjának

Amikor a Szászfalvi házaspár Csurgóra került, azonnal elkezdte szervezni az ökumenikus imaalkalmakat. Először a saját gyülekezetükben, aztán az egész városban. A város öt temploma és a református gimnázium díszterme kapcsolódott be az ökumenikus imahét zarándokútjába. Ezek a találkozások közelebb hozták a felekezeteket, talán a mindennapokban is. A lelkész-képviselő szerint az ökumené a jövő útja, s az lesz a csúcsa, ha majd együtt lehet úrvacsorázni, s részesülni az eucharisztiában. Úgy véli, ebbe az irányba tart az egyház, csak egy kicsit lassan…

Apró ajándékok

– Mindig úgy látom magam előtt gyermekkorom karácsonyait, hogy varázslatos téli táj veszi körül az ünnepeinket, mely még inkább emlékezetessé teszi azokat – mondta Szászfalvi lászló. – Az ajándékok a mai viszonyokhoz képest apróságok voltak, de számunkra nagyon értékesek.