Magyarországon hárommillió kutyát tartunk számon, az állattartás fontos közéleti téma. A nemzeti kutyafajták viszont eddig kevésbé jelentek meg a közbeszédben. Mit érdemes erről tudnunk?

Évről évre több kutatás, felmérés lát napvilágot, hogy épp melyek a közkedvelt kutyafajták, hogyan alakul az emberek választása. Ezekből a statisztikákból tisztán kiolvasható egyfajta tendencia a társul fogadott barátaink életünkben betöltött szerepéről. Az elmúlt esztendőkben a listák élén olyan kutyák szerepeltek, mint a labrador retriever, a német juhászkutya vagy a francia bulldog. A fajtákat áttekintve képet kaphatunk a leendő gazdák választási szempontjairól is. Tulajdonságaik alapján elmondható, elsődleges tényező a döntés során, hogy a szabadidő eltöltésében, vagy épp az élet egy-egy területén segítve, munkakutyaként teljesítsék hűséges szolgálatukat. E gondolat mellett haladva az egyes fajták jellegzetességei nem csupán a ma emberéről árulkodhatnak. A nemzetek kutyafajtáit megvizsgálva következtethetünk az adott nép évszázados távlatokban mért életmódjára is. 

Mit árulnak el rólunk, múltunkról a történelmi fajták? Egyáltalán milyen fajtákról beszélünk?

Történelmi szemmel nézve fogalmazhatnánk úgy, hogy

nemzeti kutyafajtáink élő örökségünkként bepillantást engednek abba, hogyan is éltek őseink.

Mi magyarok világszinten is az élvonalban állunk a nemzetközileg elismert fajták száma tekintetében. A kilenc magyar kutyafajtánkból öt a juhász- és pásztorkutyák fajtacsoportjába tartozik, a többi négy, bár nem egy fajtacsoporton belül található, mindegyik – hétköznapi megfogalmazással – vadászkutya. És akkor nem beszéltünk még azokról az állatokról, melyek eddig nem kerültek be a nemzetközileg elfogadott fajták sorába, de ők is részei a magyar állattenyésztési kultúránknak, hiszen évszázadok alatt, gondos tenyésztőmunka segítségével tökéletesítették őket elődeink. Ilyen például a hortobágyi pásztorok által kedvelt energikus, „nyűhetetlen” kutya, a sinka.

Simicskó István, a KDNP frakcióvezetője egy erdélyi kopó társaságában (Fotó: Búza Virág)

Mi motiválhat ma valakit, hogy egy ilyen nemzeti kutyafajtát válasszon társul?

A 21. századi rohanó életvitelünkhöz a hagyományos magyar kutyafajták talán elsőre nem tűnhetnek a „legpraktikusabb” választásnak. Különösen akkor, amikor sokan a pragmatikus szempontok mellett a nemzetközi trendeknek hódolva választanak kutyát. Egy-egy ismert ember vagy filmbéli karakter hatására teszik le a voksukat egy bizonyos fajta mellett. Miközben a nemzeti kutyafajtáink közül többet az eltűnés veszélye fenyeget. Ilyen például az erdélyi kopó, melyből 2018-ban összesen 24 kiskutyát törzskönyveztek.

Hogy lehetne megmenti e fajtát?

A fajta megmaradása érdekében nemrég egy törvénymódosító javaslatot nyújtottam be az Országgyűlés felé, hogy – marmagasságát tekintve – kivételt képezve ez a különleges kutya is részt vehessen nagyvadterelő-vadászaton, ami a fajta „használati értékét” és „keresletét” növelheti. A javaslatot elfogadta az Országgyűlés, így megnyílt az út az erdélyi kopó megmentése előtt. De azt látnunk kell, hogy önmagában a törvénymódosítás nem feltétlenül elegendő a fajta megmentéséhez. Ha nem változik a mostani tendencia, eltűnhetnek ezek az értékes állatok mellőlünk, akiket örökségként hagytak ránk, de mi nem jó gazda módján vigyáztunk rájuk. 

Korábban is volt hasonló fajtamentő törekvése, a 2004-es országgyűlési javaslat nem bizonyult elégnek?

Akkor az Országgyűlés elfogadta azt az országgyűlési határozati javaslatomat, mely a védett őshonos vagy veszélyeztetett, magas genetikai értéket képviselő tenyésztett magyar állatfajták nemzeti kinccsé nyilvánításáról szól, s ami szintén a magyar fajtáink – többek közt a kilenc magyar kutyafajta – felbecsülhetetlen értékét kívánja megóvni. A törvényi szabályozás azonban nem elegendő. Szemléletváltásra van szükség.

Fontos meglátnunk a globalizált világ impulzív információrengetegében saját nemzeti értékeinket.

Meg kell ismernünk ezeket az állatokat, hiszen csak akkor látjuk, mennyire különleges egyedei az állatvilágnak. Sokan például nem is gondolnák, hogy az erdélyi kopó amellett, hogy rendkívüli vadász, a sportot kedvelő, városi életmódot folytató gazda tökéletes társa is lehet. Közös feladatunk tehát gondoskodni arról, hogy örökségül kapott nemzeti kincseink, különleges nemzeti állatfajtáink megmaradjanak, különben a jövő generációi csak a történelemkönyvek lapjairól ismerhetik meg „elherdált örökségünket”.