Nemzeti ünnepünk, a magyar forradalom és szabadságharc közelgő 170. éves évfordulóján, ama fényes márciusi napok neves és névtelen hősei előtti belső tiszteletadással és főhajtással megállva, most egy egészen sajátos történetet teszek oda a közös emlékezet és emlékezés asztalára és Kedves Olvasóim elé. Imatörténetet – mégpedig a mi magyar fényes napjainkat jóval megelőző, akkorra az USA-ban immáron közel egy százada, ma pedig már 250 éve nagy odaadással gyakorolt National Day of Prayer-ről szólnak ezek a sorok. És azok hatásáról. Miközben itthon kemény küzdelmekben, becsületes tusákban, haza-, és szabadságszeretetből ömlött a drága honfivér 170 éve (is), a világ más táján egészen más formában folyt a harc – de ott is a nemzetért, a nemzeti felemelkedésért. Az Új Világ hatalmas amerikai nemzetének megszületésében, fenntartásában, óriási munkateljesítményeiben, egyházai, főként a protestantizmus megerősödésében az imának és a hitnek központi jelentősége volt és maradt. Tudjuk, a tragikus mélyponton, Aradon is csak az ima maradt a hős vezérek támasztéka, és végső menedéke, s az a kapocs, amivel szeretteikhez, illetve az élők a kivégzettekhez vissza-, és összekapcsolódtak. A nemzeti gyászból és a leveretés utáni apátiából is a hit emelte fel, támasztotta fel újra a nemzetet. És ebben mára is szól hozzánk az üzenet! Meggyőződésem, hogy 21. századi jólétünk jól-létté emelésére is az ima tehet képessé minket – nehogy a fogyasztás és a jólét bálványai fagyasszák kőszívűvé hazánk, nemzetünk polgárait! Áldássá, jól-létté a jólét a hit és az ima erejében formálódik át, tisztul meg. Erre a transzmateriális jól-létre pedig a materiális jólét mellett és azon túl igencsak rászolgált népünk, hazánk, magyarságunk. Efelé segítenek minket ösztönzőleg a jó példák, amelyeket a nemzeti imanapok megalkotásával kínálnak nekünk is a magasra emelkedett nemzetek: az USA, Anglia, Skócia, Dánia, Svájc, Norvégia, Izland és mások. Ahol ma is működnek a nemzeti imanapok. De miről is szólnak ezek, mire ösztönöznek? Hogyan és miért jöttek létre, milyen igény tartja fenn ezeket már 200-250 éve? E különös lelki sikertörténetnek járunk utána sorozatunkban.
Széchenyi, Billy Graham és Donald Trump egymásnak felelgetnek
A magyar nemzeti emlékezet konstruktivitását, pozitív hősállítási magas igényét mutatja az az imatörténeti fáma, amit a „legnagyobb magyar” személye, hite táplált és táplál. A személyes konstruktivitás, a nemzetépítő felelősség közgazdásza és mérnöke, a „vasember”, a Hitel, Világ, Stádium józan megálmodója, az új Magyarhon látomását nyelvi, irodalmi formába öntő kivételes lángelme, gróf Széchenyi István hitének gyakorlásában is kivételes ember volt. Nem véletlen, hogy alkotó konstruktivizmusa okán bízta meg őt gróf Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke a közlekedésügyi és közmunka miniszteri tárcával. Hidak, utak, hajózás, s még mi minden fogant meg új hont álmodó elméjében?! Mily megrendítő lehetett álmodó szívvel, tervező, józan aggyal megélni Aradot és az átmeneti „bukást”? Az őrület ellen miből építhetett védőfalat? Hitből és imából! Ez a két hatalmas személyiségformáló belső erőmű elpusztíthatatlan energiája késztette őt arra, hogy a nemzeti önismeret ébresztése céljából tükröt tartson eleink elé. A nagy hiúság, a szalmalángszerű, illanó lelkesedés, a közrestség és az irigység, a széthúzás és a gyűlölet olyan magyar átkok voltak szemében, melyek erkölcsi léket ütöttek nemzetünk hajóján. A kétségbeesett kapkodás, süllyedés, nemzethalál elleni mentéshez nem volt más belső tartalék, mint az erkölcsi erő. Gyógyírként a rég bevált medicinát vette ő is elő: imádkozni és dolgozni! E kettő az, ami a legnagyobb nemzetekhez kapcsolhatja nemzetünket. Március 15. fényes napja szaporította meg e sorokat is. Valójában csak egy mondatot kívántam idézni, amit a nemzetszolgáló grófnak tulajdonít a tiszteletadó emlékezet: „Az ember akkor a legnagyobb, amikor térdel”. Akár ő mondta, akár mástól vette át – ez a valószínű –, igaza volt. Ha nem Isten előtt hullunk térdre, mindig alávethetőek, megalázhatók, önmagunkból kiforgathatók, és szétesők maradunk. Az önkéntes megalázkodás Isten előtt az imában – ez a felemelkedés első és lényeges, legnagyobb lépése. És itt térünk vissza most az amerikai nemzeti imanaphoz.
A 170-180 éve az ima erejéről fogalmazó Széchenyinek válaszolt, talán még semmit sem tudva e nagyszerű honfiról, aki német anyanyelve okán meg kellett tanulja édes anyanyelvünket, miként Donald Trump apja, Frederick Trump is a németből váltott át angolra, amikor Amerikába kivándorolt. És egy nemzedékkel később fia, az USA 45. elnöke, Billy Graham tiszteletes ravatalánál, február 28-án a Capitoliumban ezt mondta ki: „Az USA-t az ima tette naggyá és összetartó nemzetté”. Az az ima, ami nemzeti és nemzetemelő erővé kiváltképpen azóta vált az Államokban, hogy Billy Graham tiszteletes 1952-ben azt kérte Truman elnöktől, jelöljön ki egy napot, amikor az egész nemzet Isten felé fordul, imában, böjtben, önvizsgálatban, elmélkedésben. És úgy lett… Azóta évente többször is nyilvánosságra kerülnek az USA-ban nagy közvélemény-kutató intézetektől felmérések arról, mit és hogyan, miért és milyen gyakorisággal, egyénileg vagy közösségben, személyes elvonultságban vagy nyilvánosan imádkoznak az amerikaiak? Mert bizony imádkoznak! Ma is lelki erőműve, hajtómotorja a jó 300 milliós nemzetnek az imádság. Így volt ez az alapító, jobbára puritán atyáktól kezdve a haza sokféle felekezetű és vallású népében. De hogyan is kezdődött a piros betűs amerikai ünneppé vált Nemzeti Imanap története?
Az ima formál elegy-belegy népből nemzetet
Az USA Nemzeti Imanapjának a története ugyanúgy nagyszabású, mint az, Akiről, Akihez és amiről szól. 1775-öt ütött a történelem órája, amikor ez a gyönyörű, de küzdelmes történet elkezdődött. Előbb a II. Kontinentális Kongresszus rendelte el, böjtöléssel és imával kapcsolva össze lélekben az amerikaikat. Majd John Adams elnök 1798-ban és rá egy év múlva a megalázkodás, ima és böjt napjaként hirdette ki megtartását. Az imanap története hosszú volt az 1950-es évek elejéig, Billy Graham és Truman elnök közös döntéséig. De ebben a történetben a kegyességi gyakorlaton túl más is benne volt: a népből, a szétdaraboltságból, bibliai fogalommal az elegy-belegy népességből, a lakosokból a nemzetté formálódás nagy műve és folyamata lett. Az Új-Anglia kolóniákban, még a brit korona uralma alatt a Nemzeti Imanap gyökerei összenőttek a hálaadás napjával. Ez a termés ígéretéért tartott tavaszi vagy nyár eleji könyörgés és hálaadás természetesen olvadt össze az egész nemzetért mondott közimákkal. Olyannyira, hogy Abraham Lincoln elnök 1863-ban már a hálaadás napjához csatolta, s aztán csaknem 100 évvel később ezt tette Harry Truman elnök is.
Városok, majd az egész ország – „lelki áramütés”
Igen érdekes, hogy a két évszázad alatt végül szerves nemzeti ünneppé vált nap hogyan épült fel fokról-fokra. Mondanánk ma: alulról. Például Boston város vezetése 1768. szeptemberében, tiltakozásként a brit befolyás ellen, bevezette ezt a napot. Virginiában meg éppen bizonyos bostoni intézkedések elleni protestálásként szervezték meg a nyilvános böjtöt és imát 1774. június 1-én. Már korán igyekeztek megfogalmazni azt a hatást, amit ez a nap a lakosságból kiváltott. Thomas Jefferson, az USA 3. elnöke lejegyezte: „ennek a napnak a hatása az egész kolóniában olyan volt, mint az áramütés”, ami felébresztette a virginiaiakban az önkormányzatiság igényét. 1774-1775 során Dél-Karolina, Maryland és Georgia is bevezette ezt az alkalmat. 1775-ben a Kontinentális Kongresszus minden kolóniára kiterjesztette megtartását.
Roppant érdekesen fogalmazott a Kongresszus hivatalos határozatában: ajánlják mindenkinek „a közmegalázkodás napjának (day of publick humiliation), a böjtölés és az ima napjának a megtartását”. Figyelemre méltó az is, hogy a proklamáció, a felhívás szövegét a skót származású presbiteriánus/református lelkész, John Witherspoon, a később világhírűvé vált princetoni egyetem elnöke, valamint John Hancock amerikai államférfi, kormányzó együtt fogalmazta meg. Ebben is példásan juttatták érvényre a protestantizmus egyik alapvető kormányzási elvét: az egyházi és nem egyházi, a lelkészi és a presbiteri egyenértékű és összetartó együtt munkálkodást. A kettőjük által megfogalmazott proklamációt aztán szétküldték minden városba. Még John Adams-t, az USA második elnökét is meglepte a pozitív visszhang: ugyanis azok között is lelkesedést és részvételt támasztott, akik egyébként nem járnak vasárnaponként templomba. De a közösségért, a hazáért ők is elkezdtek imádkozni! Már ekkor kezdett kibontakozni e napnak az össznemzeti igénye és jellege.
Rokonság és kapcsolódás Erdéllyel – történelmi és történelem fölötti dimenziók
S hogy miként kapcsolódik mindehhez a kibontakozó tengerentúli pozitív imafolyamathoz Erdély és Bethlen Gábor? Úgy, hogy mind a fejedelem, mind környezete, mind Erdély ebben is megelőzte a korabeli világot. Erről jó, és nagyon szükséges is megemlékeznünk. Nevezetesen: a 16-17. századi Európa erős végvári védőbástyája volt a török ellen Erdély és hazánk. Kiváltképpen Bethlen Gábor volt tudatában annak, hogy a közimában összefogott, lelkileg egységes nemzet olyan, mint a sziklák a tengerparton: a pusztító, vad hullámok is habokká, cseppekké omlanak rajtuk. A bölcs rendek az 1619. május 5-26. között Gyulafehérvárott tartott országgyűlésükön azt kérték a frissen királlyá választott fejedelemtől, hogy „Nagyságodnak mind magát, mind udvara népét, sőt egész országát confirmálnia, megerősíteni kellene az Istentől kívánt penitentia/bűnbánat tartásához”. És hallgatott Bethlen a bölcs szóra! Bevezette hazájában a publikus orációcskát, nyilvános imát. A dunántúli reformátusok Nyitra megyében tartott Zsinatán csatlakoztak e döntéshez, még ugyanabban az évben. Kihirdették közbűnbánati nap tartását. Ennek célja az imában összefogott, úgyszintén – az amerikai célhoz nagyon hasonlóan – az erős nemzet megteremtése volt. Erről így fogalmaztak a dunántúliak zsinati rendelkezésükben: közbűnbánati nap azért kell, hogy mindenki megtudja és gyakorolja, „mint kellessék előmozdítsátok szerelmes Hazátokat, édes Nemzeteteket, Véreteket, a maroknyi Magyarságot, s ebben lévő nyáját a nagy Pásztornak, a Jézusnak”. Íme, így találkozik a haza és a nemzet a mélyben és a magasban, az Új Világ kolóniái, és Erdély, meg a nagyságos fejedelem és az első amerikai elnökök. Mert a történelemnek van egy immanens, történelmi vonulata, s van egy történelem fölötti, isteni dimenziója. Históriai és transzhistóriai dimenziója. Az eredményes nemzetek, népek, családok és emberek pedig mindkettőben megpróbálnak otthon lenni… (Folytatjuk)
Írta: Dr. Békefy Lajos, a KDNP Protestáns Műhely külügyi titkára
