AKIK MEGHALLOTTÁK ÉS KÖVETTÉK A SZABADSÁG ELLENÁLLHATATLAN HÍVÁSÁT…
Már 33 éve. Mintha tegnap történt volna. Belém égtek az órák, napok eseményei, mint aki a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának döntése alapján 1989 augusztus-szeptemberében az NDK menekültek közötti protestáns lelkészi szolgálat koordinátora és napi lelkigondozója voltam. Nemrég, amikor a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének átvételekor tartott ünnepségen felcsendült bevezetésként a magyar Himnusz, szívemben pillanatok alatt átzúgott ezernyi történelmi és egyéni sorspillanat, év, évtized, évszázad. S a képek pörgése megakadt a szükségben létrehozott csillebérci hangártemplomnál, az NDK menekültek sátrainál. Ma is visszahallom a hajnali gyermeksírást és a napközbeni gyermek zsivajt. A felnőttek kérését: Lelkész úr, hívja fel NDK-ban ezt meg azt a számot, s tudassa velük, meg vagyunk és nagyon várjuk a szabadulást. És látom a megszeppent betegeket, akiket a közeli János Kórházba kísértem ambuláns rendelésekre. Aztán feltolulnak a szabadulás vasárnapjának esti tumultusképei, amint az egykori úttörőtáborban közel 10.000 menekült tömörült össze, várva az osztrák-magyar határnyitás örömüzenetét, a szabadulás evangéliumát. Most, a 33. évfordulón (óhatatlanul eszembe jut a dátumról Jézus, aki neve jelentése szerint Jehósua, Szabadító, s ugyancsak 33 év jelzi teljes élet-, és váltságművének földi idejét). 75 évem minden hálájával megköszönöm a történelem Urának, hogy hazámat, Budapestet, s a mi lelkészi szolgálatunkat is beleírta a kommunista világrendből történt nagy exodus, kivonulás történetébe. Persze tudom, hogy a német egység megvalósulásának hátterében sokkal keményebb és ádázabb erők is működtek, mint a mi szelíd szolidáris imáink, az együtt sírás, együtt nevetés evangéliumi valósága. Később jelen lehettem azon a kieli konferencián, melyen Helmut Kohl, Németország nagyszabású kancellárja dübörgő szavakkal, olykor a szónoki pulpitusra indulattal ütött kézmozdulatok kíséretében elmondta a világfordító nagy alkudozást Mihail Gorbacsovval. A telefonbeszélgetések részleteit. Megrendítő volt hallani a történelemkönyvekben nem jegyzett háttérinfókat, az NDK-sok sorsáról folyó pénzügyi, politikai, gazdasági alkut.
Ma itt Budaörsön, ahol megírtam lelkészi naplóm alapján évtizedekkel ezelőtt annak a 14 feledhetetlen napnak a történetét, csendben meggyújtom íróasztalomon az emlékezés gyertyáját. Ahogyan másutt leírtam: az emlékezet kultúra egyéni fenntartása, ápolása céljából, unokáimnak, gyermekeimnek testálása hitével. Hogy maradjon nyoma ne csak állami és naptári, történetírási szinten a nagy históriai fordulatnak, hanem a családi, a személyes emlékezet kultúrában is. És közben fellapozom szerkesztett, irodalmi naplóm német és magyar oldalait. Ezekből idézek most a Deutsche Einheit 33. ünnepnapjának köszöntésére. (A szabadítás naplója magyarul egyebek mellett a Polgári Szemlében olvasható: https://polgariszemle.hu/archivum/49-2009-oktober-5-evfolyam-5-szam/351-ndk-menekueltek-lelkesze-voltam; a több helyen megjelent német változatból a német reformátusok lapjában is elérhető: https://www.calvin09.de/Vor_20_Jahren_Ungarische_Pfarrer_betreuen_DDR_Fluechtlinge-4208-0-105-16.html)
Írja Dr. Békefy Lajos
A SZABADSÁG ELLENÁLLHATATLAN HÍVÁSA
Még mielőtt belelapoznék a szabadság általam jegyzett naplójába, aminek eredetijét tábori naptárfüzetemben jegyeztem le, felidéződnek emlékezetemben azok a szavak, amiket még jóval a nagy NDK-s exodus előtt 16-17 évvel, berlini, illetve wittenbergi ösztöndíjas hallottam évfolyamtársaimtól. Akkor bizony nagyon meglepődtem a hallottakon. Arról, hogy már 1953-ban nagy bányászlázadás és országos népfelkelés volt a Halle és Lipcse, valamint a Bitterfeld, Merseburg és Leuna közti iparvidéken, majd Kelet-Berlinben. Abszolút médiazárlat hallgatott róla. A megtorlás során mintegy 20 ezer személyt letartóztattak, 3 ezer főt börtönbüntetésre ítéltek. Közel 200 tüntető életét vesztette, 21 személyt pedig a statáriális bíróság ítélt halálra és kivégeztetett. Az 1989 nagy exodusának a szocializmus mintaállamából megvoltak az előzményei a közösségi és az egyéni emlékezetben.
Naplómban ezért fogalmaztam a szabadság hívásáról így: „Mi másról szóltak ők, akár szótlanságukkal is, mint a „szabadság hívásáról” E. Käsemann német újszövetséges szerint: Arról a lélek, az emberlét mélységeiből felhangzó szabadságvágynak a hívásáról, amit nem lehet falak közé zárni, elhallgattatni, agyonideologizálni, megvásárolni, titkos államhatalmi szervekkel megfojtani, mivel ez az Istentől teremtett emberlét alapfeltétele és alapélménye. S ha nincs, vagy ha a szabadságról csak kicsit s félve énekelhetünk (Csiha Kálmán), akkor a lélek és a szellem megkeresi és meg is találja előbb vagy utóbb a kitörési pontokat. Ilyen kitörési pont volt 1989 őszének eleje, s ennek hajszálerei voltak menekülttáboraink. Bizony, Budapest és a menekülttábor volt az, ahol először szabadon törhetett fel a lelkekből ez a mélységesen mély és istentávlatosan magas igény a szabadság után…”.
A MENEKÜLTTÁBOR A SZABADSÁG LABORATÓRIUMA
„Itt még „laboratóriumi helyzetben” próbálták a szabadságot. Ezért tudtuk együtt imádkozni-énekelni a közben táborunkba is megérkezett zöld Die Fontäne – Források c. modern egyházi énekgyűjteményből a német-svéd éneket: „Wir wollen Freiheit, um uns selbst zu finden…” Szabad fordításban: Szabadságot akarunk, hogy megtaláljuk önmagunkat, szabadságot, amivel kezdhetünk is valamit. Szabadságot, amelyben szabadon álmodozhatunk, s ahol a fák és a virágok gyökeret ereszthetnek. S az ének elképesztő aktuálisan így folytatódott: Mégis falak választják el az embereket, és csak szögesdrótokon át tekinthetünk egymásra. Szolgai énünk börtönné változott, s félelmünk köveiből épült fel. Urunk, Te vagy a Bíró! Csak Te tudsz megszabadítani minket, s ha Te szabadnak nyilvánítasz, akkor valóban megérkezett a szabadság… Ez az üzenet csendült vissza azokban az Igékben is, melyeket beszélgetéseinkben, áhítatokon refrénszerűen mondtunk, a mély és teljesebb emberi szabadságra történő isteni hívásként. Igen, a táborlét, a bezártság, a csak felfelé futás napi lehetősége és élménye az imádságokban, az énekekben, az Igékben hozta el a szabadság előízét a táborlakóknak”.
FORRADALOM AZ ISTENTELENSÉG ÉS AZ IGAZSÁGTALANSÁG ELLEN
„Vasárnap, az esti áhítat után nem sokkal berobbant a nagy hír: Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, Magyarország 1989. szeptember 10-ről 11-re virradó éjjel, éjféltől megnyitja határát Ausztria felé, az NDK-menekültek szabadon elhagyhatják Magyarországot. Ezt a hírt dr. Arnot úr, az NSZK budapesti nagykövete jelentette be a közel tízezres tömegnek. S ami következett, az leírhatatlan. Ma is csak megrendülten tudok visszaemlékezni azokra a percekre, órákra, arra az éjszakára. A szabadság ezrek lelke mélyéből feltörő örömünnepére, az ujjongásra, a sírásra, az ölelkezésre, amint egy pillanatra mindenki igazán testvérévé született a másiknak. A szabadság mámora volt ez…
Bementem a közben lassan elnéptelenedett hangártemplomba. És most én ültem le a félretolt padok egyikére, ahol eddig ők szorongtak. Szememből peregtek a könnyek. Éreztem, hogy Isten maga ír történelmet ezekben a percekben, csodálatos ellentörténetet e menekültek révén minden diktatúrával, hamis ideológiával, hazugságrendszerrel, álhumanizmussal, egyoldalú tőke- és hatalmi elképzeléssel szemben. Kimondhatatlanul hálás voltam, hogy munka közben megpillanthattam ezt a „történelemíró isteni kezet”. Ez a történet még ma is folytatódik. Ami akkor és ott elkezdődött, az „Isten forradalma volt mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen” (K. Barth). Aztán imádkozva pillantottam néha-néha ki a tárva maradt hangártemplom ajtaján. Néztem a nemrég keresztelt gyermekek szüleinek készülődését a nagy útra, erre a 20. század végi „különös német honfoglalásra”. Azt kértem Istentől, hogy ők és gyermekeik európaibb Európát tudhassanak otthonuknak. Ahonnan soha ne kelljen útra kelniük, géppisztolyokkal pásztázott folyókat átúszni, falakat mászni, szögesdrótot metszeni, új hazát keresni. Azon a nyáron itt Magyarországon az NDK-menekültek révén hajszálérrepedés támadt a nagy falon. S ezt már nem lehetett megváltoztatni…”.
