Mit tehetünk még?
Írta: Kálmán Zsolt
Petőfi Sándor, Ki gondolná ki mondaná c. verse a forradalmat megélő és a jövőbeli népét biztatja azzal, hogy a harcot múlt időben ábrázolja, a jelenben azonban béke honol:
,,Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
Itt harcolánk, itt vett körűl
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál,
Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a férfigond,
Mogorva volt az ég,
Most, mint a kis gyermek szeme,
Szelíd és tiszta kék.”
A béke azonban viszonylagos.
Fizikai értelemben ugyan elvesztettük a szabadságharcot, de szellemi értelemben tovább folytattuk:
,,Akkor, mint aggastyán feje,
Hófehér volt a föld,
Mostan miként az ifjunak
Reménye, olyan zöld.
A légben akkor itt zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.’’
A költemény keletkezésének évében, 1849-ben Bem tábornok, Szászsebesen vette át Kossuth kitüntetését.
A valós események irodalmi ábrázolhatóságának kérdése ebben a versben is felvetődött. A virág és az ég felé szálló pacsirta a költészetben jelenlévő szabadság-szerelem paradigmát jeleníti meg.
A korábbi művészettörténeti korszakokban a két fogalom ebből a szempontból volt meghatározó több alkotásban is. Azonban a modern korszakban ez a szemlélet megváltozott.
A szabadság hiányának politikai kimondhatatlansága, a szerelem ontológiai kimondhatatlanságával kapcsolódott össze.
Az ég felé szálló madár és a virág dichotómikus képekben jelenik meg, azaz golyózáporral, halottakkal.
De a kép összemosódik a képzeletünkre, gondolatainkra hagyatkozó ábrázolásmódban, ami eljut a dichotómia meghaladásáig, azaz túllép a bináris megjelenítésen a transzcendencia felé.
A szabadságharc költőjének pacsirtája Szászsebesen már nem a csatatéri holtaktól szállt az ég felé:
,,Láttunk itt akkor a síkon
Véres halottakat.
S hol a holtak feküdtenek,
Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?’’
(Szászsebes, 1849. április 3-12.)
A költemény nézőpontjából a költő életrajzi töredéke villan meg, a békéről jelen időben szóló, népdal jellegű versben.
Az életrajzot szemléli önvallomásában a modern korszak kiemelkedő költőinek egyike, Pilinszky János, aki gyerekként inkább az érett Arany költészetéhez vonzódott, mert ő melegítette.
Azonban Petőfi, „a lángész”, „a kivont kard”, „a lovasroham” égette a modernkori költőt. Arról a Petőfiről, aki éget, sok mindent tudott és sok mindent tanult. Levél Petőfi Sándorhoz c. műve erről szól.
Dr. Békefy Lajos képeket megjelenítő írása:
HŰSÍTŐ, JÓZANÍTÓ PILLANATOK A FEHÉR ÉJSZAKÁKBAN ÉS A BALTI SZELLEMHÍDON
Írta Dr. Békefy Lajos
FEHÉR ÉJSZAKÁK NÉMI PISZKOSFEHÉRREL
Amikor F. M. Dosztojevszkij (1821-1881) 1848-ban megírta Fehér éjszakák című kisregényét, a nagy álmodónak, a zseniális fantáziaművésznek még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy írása felvezető sorai mára, 175 év elteltével szinte meseszerű leírássá válnak. A Szent Iván éjszakát hozó június 24-i és előző, meg következő napok sejtelmesen világló, folyamatos derengést hozó éjszakái még így jelennek meg a kisregény felvezetőjében: „Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, amilyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szíved fiatal!”. Vajon ma is ezt látná a Néva partján, Szentpétervár csatornái mentén a különös orosz? Hiszen már akkor, 1848-ban feltűnt neki a kontraszt: valóban élhetnek hát gonoszok is ily szép ég alatt? Ő a mindennapi emberi gonoszkodásra gondolt. Az átöröklöttre és egy adott pillanatban rombolóan aktualizálódóra. Arra, ami kinek-kinek szomszédságában, munkahelyén, kapcsolataiban, családjában, intim helyzeteiben is fellelhető. Ami a fehér éjszakákat piszkosfehérré foltosítja. Vagy teljes sötétségbe borítja. Távol legyen a gyors és hamis asszociáció. Dosztojevszkij nem politikai struktúrákban, nem hatalmi piszkosfehérben gondolkodott, hanem egyszerűen és mégis roppant bonyolultan az emberi kapcsolatok minőségében. Emberi lélekstruktúrákban, létezésmódokban. Belső, örökölt vagy szerzett mozgatóerőket fürkészett. És azokról írt. Miként szent-ivános napi, fehér éjszakái emlékeit sűrítve írásába, egy férfi-nő találkozás szövetébe írta bele gyengéd és bizonytalankodó álmodója – valójában önmaga – hirtelen feltámadt vonzalmát Nastyenka kisasszony iránt, akit végül valaki más hódít el előle. Négy éjszaka derengésteli, ígéretes, szenvedélyes, majd a reggeli ébredésben minden előbbit feledtető hétköznapi világosság hódítja el a történet különleges kisasszonyát.
AZ ÉLET KULTÚRÁJÁÉRT
Amiért felidézem a világtörténelem egyik legnagyobb lélekelemzőjének június 24-i, a hosszú északi fehér éjszakákban ma is felderengő történetét, az ennyi: minden tiszta ragyogásba vegyül valami a tiszta lét sértetlen fényéből és szinte irreális éjszakai ragyogásából. Egyszerre pedig az emberlétben az ősbűn tehertétele miatt megtört fényű személyes sorserők piszkosfehér ragyogásából is hozzáadódik valamennyi.
A Felvidék.ma oldalon éppen két éve írtam le személyes baltikumi fehér emlékeimet családommal, a nagy utazást, melynek célja jó 30 évvel ezelőtt a baltikumi református-evangélikus magyar-német misszió megszervezése volt (lásd: Ó, azok a feledhetetlen fehér éjszakák! Johannistag, Szent Iván, Keresztelő János napja, Juhannus-nap, a baltikumi nyár kezdete – 2021.06.24). A misszió sajnálatosan többszöri próbálkozás, német-svájci-finn támogatás ellenére sem jött létre. De a baltikumi éjszakák megmaradtak, és tartanak. A történtek miatt számomra is kicsit piszkosfehérré változtak azok a fehér éjszakák…
Mindazonáltal ilyentájt újra végigutazom képzeletben a litván fővárostól, Vilniustól a lett Rigán át az észt fővárosig, Tallinnig, meg az ősi észt fővárosig vezető csoda utat. Bibliás szívvel, prédikációs lélekkel. Látom, amint nem csak a nyírfás erdők és tiszta tavak ragyogásában beszédes balti táj, de a tallinni tengerparti dalmező is beöltözik az ünnepi ragyogásba. Meg a hüvinkei, finn tóvidék és környéke, ahol társam, Klaudia lelkésznő ismerőse motorcsónakkal járt istentiszteletet tartani a kis sziget-kápolnákba. Felidéződik bennem az is – kivált e forró kárpát-hazai napokban –, amikor mínusz negyven fokos karácsonyi hóviharban indultam szolgálatra Tartuba. E hosszú, emlékébresztő éjszaka elém hoz arcokat: amikor az úrvacsorára evangélikus szokás szerint a térdeplőre ereszkedő idős, Luther taláros tiszteletes sírásban tör ki, amint átveszi kezemből az ostyát. Később elmondta: a sok ezer kilométerre fekvő szibériai internálótáborban kárpátaljai tiszteltesekkel volt éveken át egy barakkban és eldugdosott kenyérből, meg marmeládéból (préselt gyümölcssajt) erjesztett „borral” adták egymásnak az élet kenyerét és az élet borát, Megváltó és Megtartó Urunk jelenlétének szentségeit. Hogy a fehér éjszakák folttalanok maradhassanak a megalázó Gulágon. Ez az, amit később Jürgen Moltmann, a reménység teológiájának és etikájának kidolgozója az Egyházak Világtanácsa felkérésére, 2019-ben írt esszéjében, a Hope in these troubled times-ban (Remény ezekben a nehéz időkben) az élet kultúrájának nevezett. A halál civilizációja közben.
FEL NEM ROBBANTHATÓ SZELLEMI HIDAK – ESZMEZARÁNDOKLAT, HÍDÉPÍTÉS
Maga Dosztojevszkij is az élet kultúráját építette minden lélek-leleplező írásával. És különös utazásaival, s még különösebb regényalakjaival. Azzal a fantasztikus szellemi híddal, ami átívelt a Balti-tengeren már a 19. század közepétől. Szentpétervár és Koppenhága között. A Baltikum két végpontja között. 1865-ben ugyanis különös zarándokútja során Nyugat-Európában még felesége, Anna sem volt képes visszatartani őt attól, hogy nagyon ingatag anyagi helyzetük ellenére az író szinte megszállottan el ne utazzon Koppenhágába. Kikért, miért? Temetőlátogatásra. A legendásan szép, híres fővárosi díszkertbe, nemzeti temetőbe, ami két általa nagyon tisztelt dánt is inspirált. Az egyikük Hans Christian Andersen (1805 – 1875), aki ösztönzést nyert ott és gondolataiban eltemethetett olyan személyeket, akikre bosszús volt. A görög mitológiában Narcissus betegesen érzékeny figurájával mindketten foglalkoztak. Dosztojevszkij A kétéltű című novellájában, Andersen Az árnyék című írásában 1847-ben. Søren Kierkegaard (1813-1855) dán filozófus, evangélikus teológus vezette be az egzisztencializmust a 19. században. A filozófiai irányzatot olyanok is követték, mint Nietzsche és Heidegger, valamint olyan írók, mint Camus és Dosztojevszkij. Ezzel a különös szellemi zarándoklattal példát adott a páratlan orosz zseni arra, hogy minden piszkosfehér zavaró történelmi vagy személyes gonoszság, legtöbbször elgáncsolt álmodozó jóság-törekvés közepette van egy harmadik út. Ez a bűn és bűnhődés útja, s a nyitott ajtók kultúrája, az élet kultúrájáé. Engem, túl a személyes és feledhetetlen baltikumi, meg finnországi fehér éjszakás élményeken, Szent Iván éjszakája mindig erre emlékeztet: vannak rendíthetetlen szellemhidak Oroszország és Dánia, Kelet és Nyugat, ortodox világ és protestantizmus között. Olyanok, melyek átívelnek a mélység minden kavargása, örvénylése fölött. És összekötnek kultúrákat, értékeket, értékes embereket, népeket, ortodoxokat és protestánsokat, szlávokat és skandinávokat.
Kegyelem, az élet kultúrájának cáfolhatatlan jele, hogy ezek működtek és működhetnek ma is. A többé már nem patyolatfehér fehér éjszakák napjaiban is. Bizonyítva Dosztojevszkij, Moltmann meggyőződését.
A remény etikájának érvényességét és a szellemhidak diplomáciájának sikertörténetét.
