Ha országunk lakosságával kötelezően végignézették volna a múlt heti EP-ülés közvetítését, egy azt követő népszavazáson valószínűleg fölényes győzelmet aratnának az euroszkeptikusok. Hát ez az Unió? Ezt ígérték nekünk? Ezek politikusok? Ők döntenek a mi sorsunkról? Adódnak kérdések, de a helyzet nem ilyen katasztrofális. Mi csak a felszín felszínét láthattuk, a túlméretezett szavazógépet, amelyben iparkodtak minden tagországnak annyi helyet szorítani, hogy az otthon feleslegessé vált politikusaikat helyzetbe tudják hozni.
Ebben a nagy arénában, mint kalácsban a mazsolák, ott ülnek azok a valóban profi politikusok is, akik a bizottságban és egyéb szűkkörű testületekben a valóságos döntéseket hozzák. Őket itt nem láthattuk, közülük csak a mieinket, néppártiakat, tekintettel arra, hogy országunk ült a vádlottak padján és védőügyvédekre volt szükségünk.
Ha volt türelmünk végignézni a több mint háromórás produkciót, azt is érzékelhettük, hogy a vitanap lefolyása a mi szemszögünkből közel sem volt olyan tragikus, mint ahogyan a híradók rövid tudósításai érzékeltették. A politikai vita erőviszonyai nagyon is kiegyensúlyozottak voltak, és a mérleg inkább a mi térfelünkre billent. A Néppárt eddigi tartózkodó viselkedését feladva kiállt a magyar politika mellett és valóságos érvekkel szolgált a balliberálisok és a zöldek üres hangulatkeltésével szemben.
Szinte szánalmas volt az asszonykórus, a tucatnyi nőpolitikus, akiknek a kezébe nyomtak valami brossúrát az ellenünk összetákolt panaszokból, amelyeket nagyrészt saját ballib honfitársaink szolgáltattak. A szegény hölgyek szinte szóról szóra ugyanazt mondták, a médiatörvényt illető álhírekről, a kisebbségek elnyomásáról, üldöztetéséről, antiszemitizmusról, diktatúráról, alaptörvényről. Ez az ő reszortjuk? A felmondott, felolvasott szövegekből Konrád György, Dalos György és a leszerepelt ballib politikusok hazugságai köszöntek vissza. Ne feledkezzünk el a köntörfalazó és kezüket mosó hazai szocialistáinkról sem, akik a két front közé szorulva próbálták menteni a mundérjuk becsületét. Külön kiemelt produkció volt a „konzervatív” Bokros Lajos felolvasása, amely vádirat volt az ország gazdaságpolitikája ellen, mélyen elhallgatva, hogy kik-mik – nem kisrészt ő maga – felelősek a mai helyzetért.
Ha bárkinek eddig kétségei lettek volna Orbán Viktor politikusi képességeiről és teljesítményéről, most meggyőződhetett arról, hogy jobb kezekben nem lehetne ma az ország sorsa és jövője. Az a tény, hogy ő maga vállalkozott a vitában való szereplésre, általános elismerést váltott ki az utólagos kommentárokban. Kivéve persze azokat, akiket ez nagyon kellemetlenül érinthetett.
Az igazi probléma azonban az, hogy ezzel a vitanappal valójában nem történt semmi jelentős esemény. A baloldal kiprovokált egy olyan eljárás-sorozatot, amelynek végén Magyarországot el kellene ítélni az Unióban különböző szabályszegések miatt. Ennek azonban eleve semmi esélye sincs, mert ködös általánosságok és vaskos valótlanságok nem elégségesek egy olyan eljáráshoz, amelyre eddig még nem volt példa az Unió történetében.
Vannak, akik úgy vélik, hogy az egész baloldali támadássorozat mögött különböző gazdasági körök és talán egy kicsit az USA politikája lapul meg. Mindezek attól félnek, hogy a magyar kormány rendhagyó újításai követőkre találnak, más országok kormányaiban is véget érhet az elmúlt harminc év liberális garázdálkodása, amely mára csődközelbe juttatott egyes államokat és mérhetetlenül gazdaggá tett pénzügyi köröket. De elhangzott olyan figyelmeztetés is, hogy az ellenünk és más országok ellen folytatott gátlástalan fenyegetőzés felszíthatja a szélsőséges áramlatokat Európa-szerte.
A színi előadás, amit láthattunk, valójában a ’68-as nemzedék utóvédharcának egy fejezete volt, az utánuk következő nemzedékek racionálisabb világszemlélete, a hagyományos értékek útjára visszatérők ellen. Ez a „hatvannyolcas” népség, a másság, a politikai korrektség, a szexuális forradalom, a kábítószer-legalizálás, homoszexualitás, a gender, a munkakerülő életmód hirdetője, az offshore és a shortolás feltalálója elérte a nyugdíjkorhatárt. Remélhetőleg most már gyorsan kiszorul a politikából, amint azt nálunk az SZDSZ bukása és utóvédharca mutatja. A baloldali felszólalók szájából Konrád Györgynek és társainak hazug vádaskodása köszön vissza.
Szerencsés véletlen, hogy éppen erre a komédiára válaszolt néhány nappal később a Békemenet többszázezer résztvevője és a velük ország- és Európaszerte rokonszenvezők sokasága.
Vajon az EU-parlament leszereplői – ha tudták volna, hogy nem egymás között vannak, hanem egy ország látja őket, kapva kaptak volna-e az alkalmon, hogy szóhoz jussanak? Persze nem gondolunk Cohn-Benditre, aki volt már minden és mindennek az ellenkezője. És rajta kívül ugyan még hányan?
Akik Európa jövőjét eltervezték a világháborúk után, egy keresztény, polgári, békében és tisztes életkörülmények között élő nemzetek szövetségéből álló Európára gondoltak.
Arra még várni kell.
