Említett szerzőnk mélyen szántó helyzetelemzésével majdnem egy egész lapoldalt elfoglalt a gazdasági nehézségekkel küzdő Népszavában, s ha ezért még honoráriumot is kapott, akkor maga is belevert egy szeget az alig olvasott lap koporsójába. A terjedelem felét olyan hadtörténeti elmélkedések foglalják el, amelyek a civil szerző teljes tudatlanságát bizonyítják és gyér olvasóinak ismereteit nem, csak félretájékozottságát növelik.A dunkerquei angol visszavonulás kétségkívül nagy kudarc volt, a korabeli antant-stratégia csődje.
Hajdan az osztrák hadvezéreket gúnyolták a „Rückwerzkonzentrierung” kifejezéssel, amely „összpontosított visszavonulást” jelent magyarul és a vereség utáni sikeres hátrálást jelöli. Csúfos futásnak is lehet érteni.
Valójában ez történt 1940 májusában. A francia főseregtől elvágott angol expedíciós erők csapdába kerültek és ahelyett, hogy kitörtek volna a franciák megsegítésére, Churchill hazamenekítette őket. A magára maradt francia hadsereg ezek után napok alatt összeomlott és Hitler bevonulhatott Párizsba. A hibát négy évvel később – nem az angolok, mint Kertész állítja, hanem az észak-amerikaiak reparálták.
Sztálingrádnál valódi fordulatot vett a második világháború, de erről Kertész nem tud. Ott először a szovjet sereg került csapdába, a németek körülzárták a várost és Sztálin kitartásra adott parancsot. Ám az általános szovjet téli offenzíva következtében egyszer csak a németek találták magukat körülzárva a közben már-már általuk elfoglalt városban.
Hitler – akárcsak Sztálin – nem engedélyezte a kitörést, a felmentő csapatok nem tudtak eljutni odáig, fordult a kocka, és az elszánt szovjet védekezésből az utolsó emberig tartó német védekezés lett.
Ez a kitartás lehetett volna analógiája a már-már megvert Fidesz ellenállásának, amely végül győzelemmé érett, de Kertésznek ez eszébe sem jutott. Ehelyett ő az MSZP kitartását hiányolja, úgy láttatja kedvenc politikusait, hogy a sereggel való szolidaritás helyett ki-ki fut, amerre lát és a zsákmányt menti. Ez viszont inkább emlékeztet az angolok menekülésére, hátrahagyva a franciákat, de ez sem jut Kertész eszébe.
Az analógiákkal semmire sem menvén, Kertész a baloldali sajtóban és politikában szokásos szitkozódások, és átkozódások lapos ismétlésébe zavarodik és rémregénybe-krimibe illő jeleneteket épít fel.
A szerintünk demokratikus választásokon eredményes önkormányzati képviselők szerinte „a jobboldal egyre inkább beépült ügynökei”, akik belülről bomlasztják az amúgy csodálatos szocialista világot. Ennek vezérei viszont észlelvén, hogy közeleg a vég, magukra hagyják a „vesztett ütközetek” – értsd választások – után a „baloldal közkatonáit”, „sebesülten és haldokolva”. De kik lehetnek ezek? A még funkcióban maradt baloldali önkormányzati polgármesterek? A baloldali kormányok idején minden létező funkcióba beültetett, vagy eleve a régi időkből ottmaradt párton kívülinek nevezett bolsevik szakemberek? A jobboldal „ügynökei” hiénák és sakálok, akik a sebesültek és elesettek húsát zabálják?
Végül a vereséget szenvedett baloldali funkcionáriusok Kertész látomásában a politikusok által cserbenhagyott sebesült katonákká, sőt, elesett hősökké magasztosulnak.
A nagy sirámból az kerekedik ki, hogy a mai baloldali közembereknek nincs kiben bízniuk, mert politikusaik jól átverték, és magukra hagyták őket a zsákmány védelmében. Ha ez igaz, akkor miért ügynökök, sakálok és hiénák a demokratikus választásokon a játékszabályok betartásával győztes jobboldaliak? És főleg, ki-mi a „sorsára hagyott civil lakosság”? Ugyan mit köszönhet ez a lakosság a fél évszázadon át garázdálkodó baloldalnak, a hátrahagyott csődön kívül? Amelyet harmadíziglen fizethet majd, ha lesz még harmadik generáció!
Már szinte vicc-számba megy Kertész elmefuttatása a finom úri szocialista vezető garnitúráról, a „régiekről”, akik nagyon vigyáznak, hogy nyilvánosságra ne kerüljenek belső nézeteltéréseik. Kertésznek még sem szúrt szemet a Gyurcsány – kontra régiek csata? Miközben Gyurcsány maga is törzsökös régi? És az sem mindennapi feltételezése, hogy a Fidesz tartja az MSZP-n belül hatalomban a régi garnitúrát, mert ez kedvez a Fidesznek.
Míg végül megszólalnak a géppisztolyok és a hiénák halomra lövik őket.
Befejezésül Kertész ráharap a baloldal elnyűhetetlen gumicsontjára, a koronás magyar címerre, a turulra és a többi jelképekre, mondván, hogy jelképekre szükség van, de a jobboldal nem tiszteli a baloldal jelképeit. Csak a baloldali jelképeinek nem jár tisztelet? A jellegzetes ballib észjárás talán ebben a gondolatmenetben csúcsosodik ki leginkább. És ezzel lelepleződik egész lelkiviláguk, amely Kertész mániássá fajult elfogultsága, vaksága, tudatlansága is.
Cseppben a tenger. Kertészben a baloldal korcs lejárattatott „baloldalisága”.
