A Népszabadságban a Fidesz utáni időszakról cikkező Ungváry Rudolf, amennyiben ez régebbi írásaiból megítélhető, valójában jobboldali meggyőződésű, a napi politikától előkelően távolságot tartó személyiség, mindenek felett demokrata, valamilyen módon még talán keresztény, sőt, katolikus is, bár olyan nép, nemzet, egyház, párt, politika és ország még nem termett, amelyben ő igazán otthon érezné magát. Van ilyen embertípus.
Így hát, miután tisztán látja a baloldal leszereplését, és egyidejűleg elutasítja azt is, ami most van, illetőleg a következő évtizedekben szerinte előrelátható, másféle kiutat keres számunkra, magyarok számára.
Útmutatónk őszerinte a sültnáciból rettentően demokratikussá visszakeresztelkedett Németország, ahol már „régóta baloldali kormányok alakulhatnak” De ehhez is kell egy jobboldal.
„A mai magyar jobboldaltól szavazókat jelentős számban szintén csak egy másik jobboldali párt képes eltéríteni. Az sem lesz ugyan rokonszenves a baloldaliaknak és szövetségeseiknek, de ez már a dolgok rendje.” Ez a párt szűkíthetné az örök szakadékot a két oldal között. Mert Lengyelországban ilyesmi történt, bár a lengyeleknél mi maradibbak vagyunk, ez már történelmi adottság. Nálunk sok a vezérelvű, önállótlan, biztonságra vágyó egzisztencia.
Na meg igaz, ami igaz, 1945 és ’89 között hmm… volt, ami volt. És tény, hogy a jobboldal szétválásának nálunk ma semmi jele, legfeljebb annyi, hogy „létrejött számos, a kormányhatalomhoz már nem kötődő, jobboldali szócső! Mégis „nagyítóval kell keresni azokat, akik nyíltan elutasítanák a magyarozást, a hazázást és a képtelen kormányzati hazudozást”.
Sőt, nincs független jobboldali gazdasági program sem”, ami a jobboldal hihetetlen mentális erőtlenségét bizonyítja.”
Ez a fiatal jobboldal is – sajnos – érzelmi alapokon áll, sértődött, elutasítja a liberálisokat, sőt, ami a borzalmak borzalma, még az alkotmány preambulumát sem bírja elutasítani.
Mindazáltal ebből az új jobboldalból majd akkor lesz valami, ha a Fidesz kormány majd csak becsődöl. Akkor végre a baloldal is újra labdába rúghat, az új, liberálisbarát, kozmopolita, tekintélyellenes, preambulumot elutasító „magyar” jelzőt messze elkerülő új jobboldal párttal vállvetve. Mert az a szép, ha a két oldal között „konszenzus” van!
„Ahogy az előző évtized közepén már előrelátható volt, a jobboldal elsöprő győzelme és kizárólagos hatalmának kialakulása, úgy ma a bukásához vezető hosszú út is kirajzolódik.” Nem kell hozzá más, csak egy jó kis testhezálló csőd, hogy gebedjünk meg mindannyian, utána jöhet a baloldallal kiegyezkedő baloldali jobboldal is.
Így lesz a látszólag tisztán látó értelmiségiből politikai világtalan, aki érzékelhetően nem ismeri a magyar mentalitás XX. századi történetét. Noha annak több mint felében már két lábon járt.
Térjünk hát vissza az európai, azon belül a csodálatos német háború utáni metamorfózishoz.
Először is szegezzük le, hogy a második világháború előtt Európában, talán néhány skandináv országot kivéve nem létezett demokrácia. Az akkori államok nagyobbik felében diktatúra honolt, a nagy Szovjetuniótól Románián, Lengyelországon, Jugoszlávián, Görög- és Törökországon, Bulgárián, Albánián a balti országokon és Olaszországon át Spanyolországig és Portugáliáig. A maradék, afféle liberális, plutokrácia-szagú, a színes bőrűeket elnyomó gyarmatbirodalmi székhely „anyaország” volt Hollandiától és Belgiumtól a későbbi háborús angol és francia győztesekig. A fő diktatúra pedig a náci birodalom volt.
Ehhez képes Magyarország minden arisztokráciájával, slampos középosztályával és hárommillió „koldusával” a béke és nyugalom szigete volt, ahol az antibolsevista antiszemitizmus ellenére háborítatlanul élt hatszázezer, a visszanagyobbodás után egymillió zsidó is mindaddig, míg a háborúban a németek ki nem kényszerítették előbb a részleges, később a totális zsidóüldözést. És még ennek ellenére is itt menekültek meg legnagyobb számban a zsidók. Ennyit a holokauszt-üzletről, fajüldözésről, bár ezt az egyet Ungváry maga sem rója fel, mert maga is tudja, mi az igazság. Tehát ezt az országot forgatta fel „Európa”.
De térjünk vissza a jóságos „Szövetségesekhez”, akik a második világháború után lehetővé tették a német jobboldalnak, hogy rendet csináljon otthon.
Nekünk pedig nem tették lehetővé, hanem odadobtak bennünket, legyőzötteket koncként és túszként a bolsevizmusnak csak úgy, mint saját szövetségeseiket, a lengyeleket, cseheket, délszlávokat.
Ennek ellenére agy ebben a leigázott, megszállt, elpusztított országban szemben a megszállókkal, demokratikus jobboldali pártok alakultak és győztek a választásokon, nem is egyszer, hanem kétszer. Nem egy demokratikus párt, hanem három-négy jobboldali és két baloldali, velük szemben a megszállókkal szövetséges parancsuralmi bolsevisták törpe kisebbségben maradtak.
Ezt a demokráciát verték szét, kényszerítették föld alá, híveit, szavazóit kirabolták, bérrabszolgává tették, agymosásnak vetették alá, százezerszámra üldözték, többszázezrüket emigrációba kergették.
Ilyen előzmények után mégis megdöntöttük a bolsevizmust, annak utódát és a jobboldal még 1990-ben is győzni tudott. Tény, hogy ez a jobboldal ezután, mint a élba ért hosszútávfutó, összeroskadt és csak mostanra tudott feltápászkodni. A mai körülmények között pedig nem tehet mást, mint amit tesz: nagytakarítást, rendet. Bizonyára, ha ezt sikerült megtennünk, akkor majd lehet finomítani a részleteken, javítani a balról megmérgezett légkört, az eddig valamiféle kultúrának mímelt hazug baloldali szellemi terror helyett megteremteni a valódi, humanista szellemű, művelt embereket nevelő demokráciát. Amelyben magyarnak lenni nem kiváltság és nem lenézettség lesz, hanem természetes, magától értetődő fogalom, nem bélyeg és nem virtus, hanem maga a lét lesz. Ehhez idő kell. Legkevesebb két évtized!
