A héttagú zsűrinek előbb egy 20 új regényt tartalmazó listából kellett kiválasztani a hat legjobb műnek tekintett alkotást, majd ezekből állították össze az idei könyvdíj nyerteseinek a listáját. Nem volt egyszerű a választás, hiszen gazdag tematikai változatosság jellemezte a kínálatot. Neves és ismert szerzők mellett, mint például Wilhelm Genazino és Alex Capus, jelentkeztek a kevésbé ismert fiatal írónemzedék tagjai is.

Életrajzi hatások – a Láger 239-től Berlinig

 A négyszáz vendég előtt átadott díj olyan könyvet emelt ki a sok érdekes és értékes alkotás közül, amelyik a kelet-német legújabb kori történelmet családregény keretében „meséli el”, láttatja velünk. A történet elvezet minket a Mexikóig érő kivándorlás eseményétől Szibérián át az új NDK állam megalakulásáig, majd egészen az 1989-ben bekövetkezett összeomlásig és a rendszerváltásig. Egy család életén keresztül vezet a „hol fenn, hol lenn” változatos történelmi út, közben mélyen emberi, megrázó, máskor komikus pillanatokat élünk át. Nyilvánvaló, hogy a szerző saját életének eseményeit is beleszövi a történet fonalába, hiszen „ős-kommunista, meggyőződéses” apját a szibériai 239-es lágerbe deportálták a szovjet hatalom birtoklói. Maga Eugen Ruge már az új, mesterséges szocialista állam, az NDK kínálta lehetőségekkel élve a berlini Humboldt Egyetemen tanult matematikát. Sokáig kutatóként dolgozott az NDK Tudományos Akadémiája Központi Földtani Intézetében.

 Írói pályája elég későn, 1986-ban indult. 1988-ban áttelepült a Szövetségi Köztársaságba, 1989 óta színműveket, forgatókönyveket, hangjátékokat írt. Közben Csehov-darabokat fordított németre. Négy gyermeke van, Berlinben, illetve Rügen szigetén él.

 Ruge négy generáció életét írja le jó ötven évbe sűrítve, dramaturgiailag rafinált szerkezetben. Az utópikus szocializmus oltárára odakényszerült/kényszerített életáldozatok bemutatására vállalkozik 432 oldalon. A regénybeli család útja az illúziótól az üresség, a megüresedés felé tart, a bizonyos, de ingatag szocialista jövő reménységétől a tanácstalanság felé, s a hatalom vonzerejétől, talmi csábításától az ébredés, a kijózanodás kényszere alatti menekülésig. A sztori középpontjában családi ünnepély áll: a 90 éves „családi pátriárka”, Wilhelm bácsi 1989 október elsején éri el ezt a magas kort. A „bácsika” 1952-ben tért vissza feleségével Mexikóból, ahol önkéntes száműzetésben élt, s „hazajött” a frissen megalakult NDK-ba. Ő ízig-vérig proletár, pártfunkcionáriusként szinte minden születésnapjára kapott egy-egy kitüntetést. Fia, Kurt meg a náci uralom idején Keletre, orosz területre menekült, de a Hitler-Sztálin paktum után elítélték, szibériai lágerbe került. Ott vette feleségül az orosz Irinát, aki a regényíró anyját jeleníti meg, s aki később az NDK-ban mindig is idegennek érezte magát orosz akcentusú német beszéde miatt, s kisebbségi gyötrelmeit alkohollal oldotta fel. A távoli vidéken született regénybeli fiú Alexander, aki valójában a regényíró Eugen Ruge irodalmi mása.

 Kurt, a regénybeli apa 2001-ben erőteljes leépüléstől szenved, s valójában mindenre csak egyetlen szót tud mondani: Ja, igen. Az ő fia Alexander, akinek meglehetősen feszült, „komplexusos” kapcsolata van apjával, a munka megszállottjaként jellemzi őt, aki csak írta, írta kommunista történeteit, s alig vette észre, hogy a világ megváltozott körülötte. Nem érez iránta semmit, vagyis mégis, enyhe megvetést, s az első adandó alkalommal kapja magát, lelép, egészen Mexikóig, hogy nagyszülei nyomát keresse.

Élettörténetek egy lassan kihunyó világból

 A regény igazi centruma, ahová újból és újból visszakanyarodik a szerző, a születésnapi ünnepség, amit más-más látószögből érzékeltet. Egyszer Kurt és Irina, máskor az orosz nagymama, majd Alexander elvált felesége szemszögéből. A figurák ábrázolásában Ruge szeretetteljes és mégis éles karakterrajza által sikerül nagyon elevenen tartani a történetet és az olvasó figyelmét. Nagy beleélés, jellegzetes és egyéni szóhasználat jellemzi az önéletrajzi környezetből a regénybe átléptetett szereplőket.

 Hatalmas történelmi anyaggal és személyes életrajzi adalékkal dolgozik az író. A száműzetés, az üldözések és az elnyomás, az erőszak, majd az utópia lassú elsüllyedése, a hatalmi korrupciók leírása, s az elvtelen kompromisszumok és az engedelmesség, amit átsző a szereplők egész életét rágó nagy és kis hazugságok hálója, a meggyőződés ereje, meg az önigazolás kényszere, mind-mind a 20. század jellegzetes életérzését hozza, drámai és helyzetkomikumokkal tarkítottan – akár egy közép-kelet-európai tipizált családtörténet is lehetne ez, sok tekintetben nálunk is „mesélhető” hasonlóságokkal. Igazából a „Fogyó fény időszakai” nem annyira az NDK-ról és elsüllyedéséről szól, mint inkább élettörténetek átfogó panorámájáról, olyanokról, melyek e lassan kihunyó világban játszódtak az évtizedek során – a keleti blokk bármely szögletére érvényesen.

Sok minden elsüllyedt, de nem minden múlt el…lidércfények túlélése?

 A regény 2001-ben ér véget. Az a fény, amit a szocialista utópia lobbantott fel, s árasztott egykoron a világra, már sehol sem pislákol tovább. Valóban? Mintha mégsem. Mától visszatekintve, szinte felfoghatatlan, hogy nemzedékek hittek ennek a történelmi lidércfénynek az elfogyhatatlanságában. Visszatekintve nem csak a kosztümök tűnnek kissé viccesnek, komikusnak, hanem az egész akkori ideológiailag átgyúrt kelet-német világ. Mégis Ruge figuráiban van valami különös kitartás, állhatatosság – a múló idő ellenére. A múlt jelen idejűsége némelykor hátborzongató. A lidércfény kihunyt, de az emberek alig változtak. Talán ezért is olyan izgalmas a regény, hiszen a kemény valóság változó, eltűnő elemei mellett a még fennmaradó, köztünk maradt múltat is képbe hozza. Mert sok minden elsüllyedt, de nem minden múlt el…

Dr. Békefy Lajos