Köszönet a szellem fénylő szövétnekéért
Szeretlek titeket reformációs ünnepet hozó októberek. Nem csak őszi színeitek festőket felülmúló gyönyörű és gyönyörködtető, Teremtőnk fantáziáját magasztaló pompázatos színragyogásáért, hanem főként azokért a szellemi-lelki szólamokért, amiket Wittenberg, Genf neve indít el a lelkemben. Gondolatban újra és újra végigjárom ilyentájt az emlékezés útját, mint egykori „peregrinus”, ösztöndíjas teológus diák a wittenbergi prédikátor szemináriumtól, a Luther utcától, „a nagyhírű Doktor” idő koptatta katedrájától a főtéren át egészen a Vártemplomig, ahol egykor Luther kiszögezte hit-, és világújító tételeit. S közben felzeng bensőmben az „Erős vár a mi Istenünk…” himnikusan szárnyaló dallama. Majd rögvest felkapaszkodom – mily csodás a Lélek egyidejűvé formáló hatalma! - Kálvin genfi Szent Péter katedrálisához. Megállok a puritán, református nagytemplom bejárati oszlopai előtt, majd átmegyek a csak néhány száz lépésnyire fekvő egykori Kálvin-házhoz, képzeletemben együtt lépkedve ővele, aki menekült, jövevény volt szinte haláláig azon a földön. Hiszen csak élete utolsó öt évében lett hivatalosan genfi polgár. És közben lelkemben felzsonganak zsoltáros énekei, első renden is a „Szívemet hozzád emelem…”, s látom, amint családi címerének ábrázolása, vizuális vallomása szerint Istennek és egyházának áldozott szívét magasra emeli. És közben érzem, szinte szippantom a lutheri és kálvini ősforrások sajátos illatát, s gondolataimmal tapintom azt a sűrű és forrongó atmoszférát, amit napnyugati Kálvin és Luther tanításai izzítottak fel a reformáció két fővárosában. S látom, amint a genfi Akadémián, kollégiumban Kálvin fogadja, képezi a hitújítás „fegyvereit”, életnyilait, az emberfőket. A messzi földről, így a litván-lengyel fejedelemségből is érkezőket, Radziwill vilniusi nagyherceg diákjait, vagy Luther a Hungáriából, Magyarhonból és Erdélyország brassói, nagyszebeni végeiről odaérkezőket. A két hitújítás szellemi fellegváraiban Európa tudásszomjas ifjai aztán a két Tanító szavára egy életre szólóan felizzottak az igazságok tiszta tüzében, felgyúlt szívükben az Ige csipkebokra, s hazavitték edzett lelkükben az új tanok védőpajzsát. S e különös reformációs zarándokúton – az általuk Mesterük lába nyomán kijárt keskeny ösvényen - minden évben elkérem Istentől a Lélek üzenetét másoknak, és magamnak az újra hangsúlyt kapó gondolatokat. Így köszönöm Istennek, s köszöntöm a magam módján, s kívánom, minden testvérem ezzel a megújuló és megújító elkötelezettséggel köszöntse a maga módján, lélekkel és Lélekben a lutheránus és a református világ két fővárosát, „Wittenbergát” és Genfet, s a két, világformáló prédikátort, Luthert és Kálvint. De azokat is, akik honi tájakra hozták el a fényt, akik által Baranyában és Felvidéken, az Alföld síkján és Erdély bércei között lux lucet in tenebris-szes lett a világ, elkezdett felgyúlni a lélek és szellem fénye a korabeli homály mélységeiben. Köszöntünk Titeket, nemes lelkű férfiak, azzal a levélbeli emelkedett és nagy tisztességet adó megszólítás napjainkra alakított változatával, amivel egykoron Luthert illette Kálvin 1545 januárjában a hozzá küldött levelében. Így tehát: Ti, a keresztyén egyház kiváló pásztorai, nagyra becsült atyák, üdv és üdvözlet nektek! Az Úr vezessen tovább titeket az Ő Lelkével a lelkek útján századokon át szívtől-szívig, tiszta evangéliumi, bibliás látásaitokkal, s ne csak októbereinkben, és a jövendő októberekben, hanem az esztendő minden napján az Ő egyháza és népe javára. Ezt kívánjuk nektek és magunknak, Hungária és Erdélyország, Felvidék és Délvidék, Kárpátalja zsoltáros és bibliás hitű népe nevében, évszázadok viharai és mai megpróbáltatásaink közepette. Hisz Európát tisztító felismeréseitekkel, Isten Szentlelke segedelmével velünk voltatok, ezért tudtunk ellent állni töröknek, pogánynak és mindennemű idegen ártásnak, belső ármánykodásnak, cselszövésnek és árulásnak. Hogy még élünk, s oldott kéveként nem hullott szét nemzetünk, azért is van, mert Istenre figyelő szellemetek itt honol felettünk vigyázón, Arra emelve tekintetünket, Akitől egyedül jön a segítség, ingyen kegyelemből, hit által, egyedül Krisztusunktól, igaz és erős bajvívónktól, a béke győztes Fejedelmétől.
Életkoordinátáink egybefogó centruma, védőpajzsunk a Biblia
A töredékesség, a rész szerint valók bibliai látásának tudatában, mégis a kapott drága örökség nagy eredményeit hálás szívvel csak sejtő, ám még messze pásztázó lelki tekintettel sem vagyunk képesek tudatosan megköszönni nektek javaink földi-mennyei garmadáját, Nagyra becsült Atyák. Olyan sok a kincs, hogy csak térde tudunk ereszkedni szellemi-lelki és tapintható anyagba is testesült több évszázados örökségünk súlya alatt. A reformáció szívveréseként frissítő vért pumpáltatok Európa testébe, lelkébe német és francia, meg nemzeti nyelveket feltámasztó mondataitokkal, precíz fogalmazásaitokkal. Akkor, közel 500 éve olyan energiaáradás történt hitújításos fellegváraitokból, ami a mai napig érezteti hatását nem csak Európa, hanem más kontinensek életében, teljesítményében, életszemléletében is. Sőt még a technikai csúcsteljesítmények hátterében is. Mit indítottatok el, tudjátok? S mi lehet ennek a tartós és nem fogyatkozó hatásnak a titka, magyarázata? Talán hitelveitek? Kétségtelen, ezek is. De legalább ennyire az a szellemi-lelki koncentráltság és kisugárzás, aminek alapja a Szentlélek inspirációja, a Lélek felhajtó ereje volt, ami szíveteket, elméteket egészen új élet-koordináták közé emelte. Rólatok, s valamennyi nemzeti reformátorról, a mi magyar elődeinkről is elmondható: egész világot megmozgató szellemi-lelki hatásotok kulcsa az Ige, Istennek az Ó-, és Újszövetségben nekünk ajándékozott drága kijelentése volt, ami a Biblia nemzeti nyelvekre történt lefordításával indította el a jótékony és európai felvirágzást hozó mennyei energiatermelést. A sola Scriptura (=egyedül a Szentírás) elvének életté, szent írássá és lelki kenyérré váltása, annak milliók kezébe adása az a kulcs, ami közelebb vihet minket a nagy ajtónyitáshoz, a korszakos reformációs nagy ugráshoz, a történelmi, társadalmi, egyházi felemelkedéshez. Az, hogy ma a világprotestantizmus él és világméretekben még mindig érezhető a hatása, annak köszönhető, hogy hajtóerejét, energiabázisát, „lelki urániumát”, a Bibliát újra és újra lefordítják, közkinccsé teszik. Már 2 820 nyelven, nyelvjárásban adják át korunk emberének. A földön jelenleg beszélt nagy és kis, illetve csoportnyelvek száma 6 918, tehát még van bőven tennivaló a bibliafordítás előtt. Ezzel együtt a Biblia a legnagyobb példányszámban kiadott könyv a világon, a sikerkönyvek sikerkönyve. Egyre inkább tanúi vagyunk annak is, hogy a történelmi egyházakban ott érezhető a megújulás, a felvirágzó keresztyén élet, ahol bibliaiskolák, bibliakörök, tanulmányozó közösségek, kurzusok viszik a mai generációkhoz egyre közelebb Isten Igéjének élő és ható titkát, értelmét, magát az éltető Igét, a Szentlelke és Igéje által köztünk ható, tevékeny Úr Jézus Krisztust. Ez a biblikus irányvétel, milliók lelkét az Írás Igéjére hangoló tanulás és tanítás a legradikálisabb és leghatékonyabb reformációi örökségünk. Ez az a forrás, aminek tiszta vizéből tud táplálkozni az élete értelmét mindig kereső, s gyakran nem találó vagy elvétő egyes ember éppúgy, mint a különféle egyházak, népek közösségei. Ha megmaradunk ennél a forrásnál, nincs a tanításnak, más vallásoknak, lábbal vívott újabb háborúknak, lerohanásoknak olyan orkánja, ami elsodorhatná, eltiporhatná Isten népét. A keresztyénség ellenfelei ma egyik kezükben Koránt, a másikban kardot tartanak. De Wittenberg és Genf örökösei nem tarthatnak mást kezükben, mint Bibliát és olajágat, ám ha a végszükség úgy hozza, nyitott palástjuk alá fel kell kötniük a jogos önvédelem fegyverét is. Vagy ahogyan egykoron ők tanították, a lelki fegyverzetet az egyháznak, a testi fegyverzetet az arra választott magisztrátusnak vagy felsőbbségnek kell viselnie és forgatnia.
Luther és Kálvin Indiából nézve
Ki gondolná, hogy a távoli kultúrában és vallási világban, Indában éppen manapság virágzik fel Luther és Kálvin lelki kultúrája, szellemi öröksége. Erről szól az indiai protestáns teológus, kultúrfilozófus, Vishal Mangalwadi nagyszerű, 600 oldalas könyve. A reformáció az a nagy lelki forradalom, amiről Mangalwadi álltja, hogy megváltoztatta az egész világot, aminek éltető szívdobbanása éppen a bibliafordítás nagy és sokrétű munkája volt és marad. Az indus tudós a 21. század elején megtalálja az összekötő szálakat Istennek az európai történelemben munkálkodó keze és az emberi kezek, a megelőző történések és az aktualitások között. Luther esetében ez a kapcsolódás az emberi, történelmi horizontban Erasmus volt. Meg a „házi őrizet”. Hiszen Bölcs Frigyes választófejedelem Luthert a wormsi birodalmi gyűlés után leghűségesebb katonáival a szinte biztos merénylet elől „elvitette”, s védelme érdekében Wartburg várába záratta. Ott született meg a reformáció alapja, az Újszövetség német fordítása. Ez pedig nem sokkal később az igazság, az egyetlen isteni Igazág közzé tételéhez vezetett. Ennek során egyszerű emberek ezrei is kezükbe vehették a Szentírást. Nem csak a betűvetést ismerték meg általa, hanem a megelevenítő Lelket is Ez akkora forradalmat jelentett, hogy az Újszövetség 1522-1529 között, tehát hét év alatt több, mint 50 kiadást ért meg! Micsoda szomjúság, micsoda munka, micsoda ébredés, megújulás! Egymagában az 1524. évben a Luther-fordításnak több, mint 47 részkiadása jelent meg. S aztán ez a lelki áradás bő vizű folyammá duzzadva hozta az újabb és újabb bibliakiadásokat. Luther stafétabotját hamarosan átvette Angliában William Tyndale (1484-1536), aki rájött arra, hogy az európai írástudatlanság és a lelki, pénzügyi korrupció, a pénzért eladott bűnbocsátó cédulák botrányos gyakorlata a nemzeti nyelvű Bibliák hiányával is összefügg. 1551-ben Tyndale lefordítja angolra az Újszövetséget, s ezzel elindítja az angolszász világban a lelki minőség folyamatát. De nem csak ezt érte el, hanem dinamikus tudatformálás is kezdetét vette a nemzeti nyelvű Bibliával. Tyndale ugyanis például az ekklézia bibliai szót nem az egyház szóval (church) adta vissza, hanem a „demokratikusabb” gyülekezet (congregation) szóval. Ez afféle népgyűlés volt, maga az istentisztelet is, amit imádsággal és úrvacsorával kezdtek, és benne megvalósult az egyenlőség és a szabadság. Tyndale közkinccsé tette a hívők egyetemes papsága fogalmat hazájában, ami a papi kizárólagosság szerepét cserélte fel a presbiteri szolgálatra. Gondolkodásában, és az általa létrehozott egyháztanácsban a pásztorok, vének, püspökök egyformán presbiterek voltak. Ez pedig a teljes egyenrangúságot hozta, azonos jogokat és kötelességeket rótt papokra és világiakra egyaránt. És aztán nemsokára jött a Genfi Biblia. Nem véletlenül Genfben, ahol Kálvin ugyan franciául magyarázta az Igét, de hamar megszületett az angol nyelvű bibliafordítás is az ő kezdeményezésére. A menekült bibliafordító tudósok között volt Kálvin sógora, William Wittingham is, aki elvette a reformátor nőtestvérét, vagy Knox János, a skótok reformátora is. 1560 körül már készen volt ez a fordítás is. Fantasztikus munka és segítség volt ez is. Előbb a Bibliát Genfből kellett behozni angol területekre, de ez a Biblia volt az, ami aztán Shakespeare költészetére a legnagyobb hatást gyakorolta. A puritán és zarándok atyák ezt a Genfi Bibliát vitték magukkal az Új Világba, Amerika partjaira, s ez lett az új nemzedékek lelki és morális mértéke, nevelési eszköze, vigasztalása, erőforrása.
A házasság jó, a szüzesség jobb, de a szabadság a legjobb
És ne feledkezzünk meg a reformáció etikai forradalmasító hatásáról sem, a korrupcióellenesség kialakításáról. Amikor Kálvin így fogalmazott: Szegénytől nem szedhető kamat - A pénzkihelyezéssel nem szabad a szegényt lenézni - Nem feltétlenül kell mindig, mindenütt, mindent, mindenkitől elvenni! - Nem a kamatszokások, nem a világ igazságérzete a döntő, hanem Isten Igéje a pénzzel kapcsolatban - Egyéni és közhaszon egyensúlya – a vagyon szociális elkötelezettsége - A koldulás szégyen, a munkanélküliség káros - Ha valakitől elveszik munkáját, semmibe veszik az életét, akkor igyekezett kizárni mindent a genfi életgyakorlatból, ami széthúzta a szegénységi ollót a gazdagok és a szegények között. Kálvin nyomán a Biblia vezetett oda, hogy a reformációt követően az emelkedő kapitalizmus és a gyarmatosítás viszonyai között Hollandia minden tekintetben emberségesebb gyakorlatot valósított meg. Luther hangsúlyozta leginkább, hogy a családi élet, s nem a kolostori szerzetesi életmód a keresztyén jellemképzés legjobb iskolája. Messze ható megállapítása volt: „A házasság jó, a szüzesség jobb, de a szabadság a legjobb”, s ez nem a libertinizmust, a szexuális vagy házassági szabadosságot jelentette, hanem a szabad döntésből hozott elhatározást, azt a szabadságot, hogy megkötni vagy meg nem kötni házasságot egyformán szabad a keresztyén embernek. De mindenben felelősen, mert mindennek vannak következményei! Luther realista is volt és maradt, tisztában volt azzal, hogy a házasság nem könnyű kereszt. Prédikációiban, mert akkor mind nála, mind Kálvinnál első renden az igehirdetés volt az erkölcsi nevelés kerete, a wittenbergi reformátor többször megállapította: Isten kegyelme, ha a sok vita közben mégis egyek lehetünk. A Szentlélek az, aki világossá teszi, hogy három csoda van a Földön: ha a testvérek egyező véleményen vannak, ha a szomszédok szeretik egymást, és ha egy nő és egy férfi megegyeznek valamiben. Ha ilyen párral találkozom, nagyon örülök, mintha rózsakertben járnék - tanította. - De ez ritkán adódik – tette hozzá.
Cipőt Isten dicsőségére
Még a hivatásról, a munka és a hivatás viszonyáról valamit. Luther és Kálvin a hivatásetika megfogalmazásával a munkálkodó ember megbecsülését próbálta megvalósítani. Először ők vitték Európát közel ahhoz a bibliai elvhez, s fordítva is igaz, a bibliai elvet Európához, ami szerint a hivatás, a munka, az elhívás alapján a parasztot vagy a kőművest ugyanúgy meg kell becsülni, mit a papot vagy a szerzetest. A munka és a kemény, puritán, nem tékozló, fecsérlő, nem „fogyasztói” életmód kialakításával és gyakorlásával évszázadokon keresztül az eredeti felhalmozás, gyarapodás, prosperálás, gazdagodás, polgári jólét kialakulásának az erkölcsi, lelki háttere lett a két reformátor, a mindent Isten dicsőségére, a Soli Deo Gloria elvével. Vajon elgondolkodtunk-e már azon, miért éppen a reformációban kezdődött el az a sajátos szokás, hogy a protestáns templomok vasárnap este zárva maradtak? Nem papi kényelmességből, nem praktikus és kezdődő elvilágiasodásból, hanem pont ellenkezőleg! Ugyanis a protestáns hívők megtanulták éppen a templomban, hogy nem kell ahhoz a templomba menniük, hogy Istent tiszteljék. Házi áhítatok, közös bibliaolvasások, együtt imádkozások papi segédlet nélkül történtek. És még valamit: a munkát is istentiszteletté tudták szentelni. Ha egyszer Isten – így Luther nyomán az indiai filozófus és prédikátor Mangalwadi – valakit favágóvá hívott el, akkor ezt az embert Isten hétfőn hajnalban az erdőbe várta munkára. Ha cipésznek hívta el, akkor a műhelybe várta őt Isten minden hétfőn reggel. De pihenten, munkára készen! Ha az volt a nézete a cipésznek, hogy a cipőt Isten dicsőségére készíti, akkor biztosan nem használt ehhez rossz anyagot, s nem slamposan készítette el a cipőt. És ez az elv akkor is hatott, amikor egyedül munkálkodott az ember, mindenféle munkafelügyelet, minőségi kontroll nélkül, mert meggyőződéssel, hittel mindent Isten dicsőségére tett, s ez maximális munkamorált igényelt tőle!
A menekültek és Kálvin – tegyük meg azt, ami lehetséges
Kálvin maga is menekült volt. Először francia szülőföldjét kellett elhagynia, mert a hugenottaüldözés miatt életveszélybe került. Másodszor akkor menekült, amikor Genfből a bankárok „konspirációja” hajtotta el Straßburgig. Amikor visszahívták, hugenotta, francia protestáns testvéreit fogadta be ezrével, adott nekik letelepedési lehetőséget, sőt a megtért bankárok még életkezdési segélyt is nyújtottak a szakember franciáknak. Ő hittestvéreinek nyújtott védelmet és menedéket! De a befogadottak között akadt zsidó, sőt török is! A Mózes ötödik könyve alapján tartott igehirdetés-sorozatában érdekesen fogalmazta meg a menekültpolitika teológiai összefüggését: „Jóllehet egyetlen szót sem értettünk egymás beszédéből, Urunk mégis megmutatta, hogy testvérek vagyunk. Hiszen Krisztus az egész világ és minden lakója igazi békessége. És mindenféle ellenségeskedésben, amivel csak találkozunk, Krisztus alkalmat kínál nekünk arra, hogy ellenálljunk az ellenségeskedésnek”. A jó szándékú menekültek, hittestvéreink vagy más üldözöttek igen, de a báránybőrbe bújt farkasok nem!
Egy neves egyháztörténész a mögöttünk maradt évszázad súlyos éveiben, amikor minden, amit keresztyén értéknek tekintettek, a világháború mocskában, vérében, és füstjében mindörökre elveszni látszott, írta le: Ezekben az időkben mindennél nagyobb szükségünk van Luther bensőségességére, Melanchthon tiszta látásmódjára, Zwingli egyszerűségére és Kálvin belső tüzére, Istenért égő szívére. Jó lenne ma sem kevesebbel beérnünk! Amint Kálvin Sommerset grófnak Angliába, Radziwill hercegnek pedig Vilniusba írta, csak a „szent reformáció” teheti naggyá az országot, s azok, akik az igaz hitben és a tiszta tudományban iskolázottként állnak be a nemzetépítők sorába. Igaza lett, igaza van. A genfi reformátor szeretett volna Lutherrel bizonyos kérdésekről személyesen beszélni. Ezt írta Wittenbergbe: ha erre a földön nem kerül sor, remélem hamar, Isten Országában pótolható lesz. Ezt a reménységet is köszönjük Kálvinnak és Luthernek, s valljuk: a legszebb, legértékesebb még hátra van. Amíg pedig nem tehetjük azt, amit szeretnénk, azt tesszük, ami lehetséges. Eleinkhez méltó ünneplést kívánok október 31-re mindenkinek! Írta: Dr. Békefy Lajos PhD, a KDNP PM külügyi titkára
(Eredetileg megjelent a Reformáció500 Emlékbizottság honlapján: http://reformacio2017.hu/oktoberi-tiszteletadas-luther-es-kalvin-elott/)
