Ki rendezhette volna más így, mint szerető Istenünk, hogy éppen a reformáció 500. évfordulóján, ma, október 31-én kinyílt karácsonyi kaktuszom. Kinyílt? Szinte tobzódva, ünnepi vivaces örömben kipattintotta virágait, kitakarta hófehér szirmai közül a porzó liláspiros hegyét, s mintegy szembeszegülve elmúlással, s valami szent struggle for life életakarással némán indult harcba a múlandósággal. Csodálatos! Két hónappal megelőzve programozott szirombontását csendes ünnepléssel és eltökélt kitárulkozással bontotta fel egymás után szirmait. Bibliaszakértő, országszerte ismert irodalomszerető, alkotó atyánktól, Dr. Ötvös Lászlótól, a Biblia-gondozótól a Presbiteri Szövetségen keresztül hozzám eljuttatott Károli-féle bibliafordítás nagy formátumú kasseli kiadásának hasonmás nyomatán otthonos angol Holy Bible-em lelki őrhelyén borult virágba fuksziám. Ez a reformációnapi csodavirágzás legalább annyira ünnepivé avatta dolgozószobámat, mint az Sportarénát a hivatalos, szép reformációi ünnepség. De fuksziám adott valamit, amit sehol másutt nem érzékeltem: Isten alkotta tisztaságával beindította gondolataimat arról, hogy a hitújítás is hasonlatosképpen csendes és halk lelki rügyfakadás, sziromforradalom volt, a hitnek és életnek, hitigazságoknak és életújító erkölcsi tanításoknak új hajtásait hozva az idő ősi fáján. Köszönöm kifogyhatatlan fantáziájú Uramnak, Teremtőnknek és Megváltónknak, és Megszentelőnknek, hogy mára ilyen virágos példázatot adott, melynek nyomán most magam is keresésre indulok. Mit is adott hát ilyen sziromtisztán a reformáció, közelebbről a református reformáció nekünk és a világnak? Nagy kérdés, sok és veretes válasz hangozhatna el erre. Én most a fuksziás életcsendben néhány gondolatszirmot szedegetek a lelkemmel...
Egyértelmű, tiszta beszéd – de nem virágnyelven!
Talán ez volt a reformáció egyik legüdítőbb, frissítő fuvallata: a dogmák, hiedelmek, babonák, idegen nyelvű liturgiák egyházi iparrá silányult világában, fülledt, dohos vagy éppen tisztítótűz-szagú, bűnbocsátó cédulás nyomasztó légkörébe úgy fútt bele a hitújítás evangéliumi szele, mint pünkösdkor a Szentlélek a jeruzsálemi sokadalomba. Égi Tűz és mennyei zúgó Szél, isteni túlerő kellett az emberi lélekputrik és hatalombástyák kitisztításához. És jött ez a Szél. Mert Isten megújulást, tisztulást, újulást akart. Mintegy második egyháztörténeti pünkösdként hozva el Európára és a világra az evangéliumot. És azt a megtisztult gondolkodást, világos látást és fogalmazást, amit csak a Szent Lélek képes adni. Előttem és kezemben forgatom azokat a munkákat, melyeket hozzám sodort a mennyei Szél, melyekből kirajzolódik a tiszta evangéliumi gondolkodás jó néhány karakteres vonása. A világújító solusok és solák mellett még sok minden más, ami mégis ezekből jelenít meg, aktualizál új tartalmakat. Mint minden évben, immáron csaknem ötven éve, most is fellapozom a még wittenbergi teológus hallgató koromban gyűjtött 15 kötetnyi „Igehirdetői gondolatok a múltból és a jelenből” fantasztikus sorozat köteteit, s még mindig találok olyan mondatokat, melyek tiszta sziromként hullanak lelkembe.
Csendességem párszemélyes, meghitt ünnepi liturgiájából nem Joachim Staedtke gazdagító könyve, a „Reformáció és az egyház bizonyságtétele”, benne az az írás, ami részletezi Kálvin hatását és jelentőségét a modern világ kialakulására, amihez hasonlót, de még grandiózusabbat csak Ernst Troeltsch írt Heidelbergben 100 éve. És a közelmúlt protestáns értéktudatosító nagy műveit is ilyenkor lapozgatom fel újra asztalomon, a Kasseli Biblia és a virágforradalmár karácsonyi kaktusz előkelő társaságában. Ugyanígy a Bibliát a nyugati kultúra szíveként bemutató gondolatrengeteget indiai türelemmel és oxfordi alapossággal hozza be ebbe a különös szellemi liturgiába Vishal Mangalwadi bangalorei hittestvérünk 600 oldalas csodaműve, csodálkozásra ihlető munkája az Ige világformáló hatásáról az ismeretnek és az értelemnek minden szférájában. Mindezt azzal a tágassággal és hatalmas öleléssel, amit csak az evangélium, a Szentírás képes megteremni és megteremteni. Hogy a közelmúlt német teológiai kultúrájában az öko-teológia és öko-esztétika különös szemléletét megalkotó teológus csodabogár, Hermann Timm írásairól se feledkezzem meg, ezért megemlítem az esztétikai évtizedről és a menny immanenciájáról, jelenvalóságáról írott, Szentlélek-fuvallatú, tisztítóan lendületes könyveit, melyekben a devotio postmodernát, a posztmodern kegyesség elvilágiasodást, gyakorlati konzummaterializmust és mindennapi internet-babonaságokat ellenpontozó erőteljes purifikációjáról olvashatunk, az univerzálissá lendített bibliás reformációról.
A református szellemiség körvonalai a horizonton
Hogy aztán megérkezhessünk korunk református teológusainak nagy seregletéhez, akik felvonulnak tömött sorban a korszellem invalidus csapataival szembekelni, ahhoz a szelíd haderőhöz, melyben a tiszta és egyértelmű bizonyságtételek sora a Lélek fegyvereivel felvértezve hullámzik felénk, el egészen a heidelbergi református fellegvár bajvívójáig, Michael Welkerig és a princetoni lelki hadakozóig, David Willisig, korunk kiemelkedő kálvinista tanítóiig, akik „A református teológia jövője” című könyvükben a kálvini teológia és a református hit nemzeti színezetű jeladásait gyűjtötték össze Chicagótól Tokióig, Kairótól Buenos Airesig, Kapstadtól Edinburghig, Genftől San Franciscóig, Bázeltől Princetonig, Heidelbergtől Mianmarig. Szóval, szirmait csendben felnyitogató karácsonyi kaktuszom szelíd életerejét csodálva, magam is útra kelek a terek és idők félezredéves szellemösvényein. S valójában nem is a múltba, hanem a jövőbe érkezem. Mennyei partokhoz: a hálaadás Krisztus trónusához és univerzális távlatosságig emelő jelenlétéig, hódolni a református reformáció égi-földi Ura előtt. És e sorozatban most földi planétánk kétpólusú erőterének hasonlatosságára lelkem eljátszadozik azokkal a letisztult, letisztító gondolatokkal, amiket angolszász és német kortárs református testvéreink fogalmaztak meg. Melyek tehát a református gondolkodás jellegzetességei? Az egyik szellemi erőtérpólust Brian A. Gerrish képviseli az angolszász világból, majd jönnek néhányan a német világból a másik póluson.
Református szellemi profil angolszász olvasatban, öt taktusban
Gerrish úgy látja, hogy a református szellemi alapállás, habitus, jellegzetesség forrása a Biblia, kialakításának eszköze a hitbeli nevelés, ami Amerikát is mind inkább feljebb segítette. A jó nevelés segít hozzá a lelkiismeretességhez, az igazságszeretethez, a függetlenség igényéhez. Ezek olyan szellemi erények, amelyekre aztán rá lehet építeni egész gondolkodási rendszereket, hitbeli életvezetést, életminőséget. Utal arra, hogy valamikor Hollandiában, a dordrechti zsinaton a kálvinista elődök meghatározták a kálvinizmus öt híres pontját, a szellemi tulipánt. Ennek „szirmai” kemény, acélos levelek, szigorú elvek voltak. Ilyenek: az ember totális romlottsága, a kegyelemből, teljesítményünk nélkül történt kiválasztás, a korlátozott elégtétel, az ellenállhatatlan kegyelem és a kitartás, megmaradás a hitben. Ennek hasonlatosságára, de nem annyira a tanképzés, hanem a bibliai üzenetek életformáló hatására a református szellemi profil öt jellegzetességét rajzolta fel Gerrish.
Az első református profilvonás: a tiszteletadás, tisztelettudás
Na ez aztán abszolút hiánycikk a mai világban. Ennek pontosan az ellenkezője a „divat”: a mocskolás, a semmibevétel, a pimaszság, a tiszteletlen beszéd és magatartás, amelynek a mélyén az önbálványozás, az idiolatria és a nárcizmus húzódik meg legtöbbször. A református embert a múlt megbecsülése, az atyák megbecsülése, az örökség megbecsülése jellemzi. Illés vallomására utal vissza ez az attitűd, aki a pusztai rekettyebokor alatt döbben rá Jezábél üldözései nyomán szinte halálosan kifáradva, erre: „Nem vagyok jobb elődeimnél!” (1Kir 19,4). Mi mindent köszönhetünk azoknak, akik előttünk jártak – hitben, egyház-, és nemzetépítésben és család szeretetben. Akik őrizték a lángot, és tovább is adták. Az őrizők és áthagyományozók tiszteletéről szól ez az első református karaktervonás: aki tudja tisztelni Istent, az tudja tisztelni, megbecsülni azokat, akik az Ő nevében jártak, alkottak, éltek és haltak. Van mire visszaformálódnunk, reformálódnunk! Ez a mozgásirány sokat követel tőlünk nem csak az egyházban, hanem a személyes életünkben is. Nem vagyunk jobbak elődeinknél, de legalább lennénk olyanok, mint ők!
A második református szellemi profilvonás: a tiszteletteljes kritika
A tisztelet és a kritikus hozzáállás együtt kell járjon. Ha csak tisztelet van valakiben, akkor akár személyi kultuszba vagy bálványozásba is eshetünk. Ha meg csak kritika van, embertelenül elidegenítünk mindent és mindenkit elutasíthatunk, akár eltaszíthatunk magunktól, nem beszélve arról, hogy az ügytől is, amit képviselünk. A tisztelet és a kritika, a tiszteletteljes kritika egyensúlyának megtalálása és gyakorlása sajátosságunk lehet.
Kálvin és mások, és mi maguk is felfedezhetjük magunkon azt, hogy olykor mennyire kritikán alul kritikusak, bántóan élesek vagyunk. Egyszer valaki Kálvint megszólította Genfben az utcán: „Kálvin testvér!”, mire ő így csattant fel: „Monsieur Calvin, igen!?”. Viszont a viselkedési szintű kritikusságnál fontosabb a szellemi kritika. Ha nem lett volna Lutherben, Kálvinban és másokban kritikai, kritikus szellem a hagyományokkal, babonaságokkal, hitetlenségekkel, hiedelmekkel, egyházi torzulásokkal, hatalmi korrupcióval szemben, bizonyára nem is lett volna reformáció. A református hagyomány is úgy alakult ki és maradt fenn, hogy a kritikai szellem mindig önkritikán keresztül, önvizsgálaton keresztül, igei kontrollon át valósult meg. Érdekes megfigyelni, hogy manapság milyen előszeretettel hagyják el még teológusok is az eredeti megfogalmazás teljes mondatának egyik szavát: ecclesia reformata, semper reformanda – a reformált egyháznak is állandó reformálásra van szüksége. A reformata legtöbbször elmarad – márpedig ez is fontos, mert utal a megújulás, az igei kontroll folyamatosságának szükségességére. A református szellemiség figyel a kritikára, sőt üdvözli azt, még ha nehezére esik is olykor. A védekezés, a defenzív magatartás, alapállás nem csak önigazultságba torkollik, hanem megmerevedéshez, élettelenséghez. A skót reformátusok 1560-ban elfogadott hitvallásában ott van a figyelmeztetés: „Ha valaki hitvallásunkban vagy vallásunkban talál olyan mondatot vagy fejezetet, ami ellent mond Isten szent Igéjének...az keresztyén irgalmassággal tudassa ezt velünk. Mi pedig őszintén megígérjük, hogy Isten kegyelméből elégtételt adunk neki azzal, hogy a Szentírásnak engedünk, s változtatunk azon, amit hamisnak találunk”. A következő részben a további három református profilvonással ismerkedünk meg... (Folytatjuk).
Írta Dr. Békefy Lajos, a KDNP PM külügyi titkára
