„Töltsd be az ünnepet lélekkel, lelkedet pedig az ünneppel!”

Dr. Békefy Lajos

Idő-tagoló élettengelyünkre vigyázzunk

Vagy már csak szokások maradtak az ünnepekből? Vagy az újabb és újabb ünnepi technikai, akciós meglepetések szédületében él világunk, s a hétköznapi „shoppingos”, bevásárlóközponti pogány reklámvillogás után szürke unalomfelhőkként telepednek rá a ma emberére a piros betűs napok?  Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így alakuljon? Mi hiányzik, hogyan és mit kellene másként csinálni? Vagy minden jó úgy, ahogyan van? Nem hogy az egyházi tartalmát, de ünneptörténeti, kultúrtörténeti jelentőségét sem ismerik már sokan egy-egy ünnepnek. S ez nem a tudatlanok „bűne”, hanem azoké, akik ebben a tudatlanságban akarnak milliókat benne tartani, s csak a vásárlás csőlátására kárhoztatni! Mondjuk ki végre: a keresztyénségtől így elszakítani, tápláló gyökerünkről leszárítani. Mert vannak ma is ilyen ünneprontók. Nem is kevesen, és bizony nagyon is erősek, befolyásosak.
Hovatovább már a színes és sokféle népszokást is egyre gyorsabban elpusztítja a konzum-moloch, e csillapíthatatlan éhségű piaci bálvány, az elektronikus nyuszik és egyéb „szenzációk” bűvös és bűvölő világa.

Ne adjuk fel se ünnepeinket, se „ákácainkat”!

Tudunk-e még mi, magyarok ünnepelni? Szinte már alig merem ezt kérdezni: és keresztyén módon is tudunk ünnepelni? Vagy ugyanolyan ellentmondások között élünk, mint Európa nyugati fele? Ahol a nagy keresztyén ünnepek inkább a síparadicsomokról vagy a távoli romantikus kis tengerszigeti élvezetekről szólnak?  A reformáció egyik svájci fővárosában karácsony másnapján több teraszos kávézó volt nyitva, mint amennyi templom, s a muzulmánoktól megtöltött teraszokon a keleti muzsika szinte elnyomta egy-egy templom halk, csaknem bocsánatkérő kondulását. Szóval: tud-e még Európa, tudunk-e még mi magyarok ünnepelni?

Persze, változnak az ünneplés szokásai, de hogy keresztyén gyökereiről és ünnepei tartalmáról ennyire leszokjon kontinensünk népességének jó része? Lehet-e még valamit visszahozni az ünnepek csendjéből, mélységéből, lelket-testet együtt feltöltő erejéből? Úgy tűnik, végzetes mulasztás lenne, ha nem sikerülne… Mint ahogyan végzetes mulasztás lenne az akácok „eurokonform” feladása, s az akácos utak, mézek, édes illatok, dalaink és verseink „ákácos” hungarikumának önkéntes feladása. Ami nem sikerült keleti urainknak, az most ne sikerüljön más tekintetben nyugati „manipulálóinknak” se!

Jóllehet vannak szép és eredményes ellenmozgások is, népművészeti hagyományok felelevenítésével, közös családi programokkal. Ám ki gondol még arra, hogy miért is van vasárnap? Hogy az a Feltámadott Jézusra emlékezés idő-tagoló ünnepi tengelye a szürke hétköznapok között. Kinek jut manapság eszébe, hogy isteni tervezés van csaknem minden jelentős ünnepünk mögött. S ki kérdez rá: mi is volt a Tervező szándéka egy-egy ünneppel? Ki a felelős tehát az ellopott ünnepekért, az elkobozott szép pillanatok után maradt tátongó ürességért? Felelőskeresés helyett próbáljunk meg újra az ünnepek felfénylő tüze mellé telepedni…

Nem jóllakni, hanem ünnepelni

Nálunk jó ezer éven át népünk együtt létezett az ünnepekkel. Élt az ünnepi pillanatokból, élményekből. Az ünnepek tiszta levegője, fénye, öröme, békessége, egy-egy ima vagy úrvacsora, eukarisztia lelket átható, olykor könnyekig megindító szent pillanata, és a „túlnani”, isteni érintések rezonanciája beleáradt eleink vérébe, napi sorsuk, személyes és közösségi történelmük útjelzőivé és jótállási jegyeivé váltak. A családi együttlét meghitt pillanatai pedig famíliatörténeti mérföldkövekké. Olykor életmentő emlékekké, belső fékekké az önpusztítás örvényével szemben. A legutóbbi időkben az elvilágiasodás, a pénzhatalom rafinált ámításai, az üzleti fogások, korábban meg az idegen ideológiák szívünkre törő ragadozói orozták el millióktól a létezés nagy és szent, sorsunkat az értelemadásban is segítő keresztyén ünnepeit. Ma újra meg kell tanítani gyermekeinket ünnepelni, ki kell szabadítani őket a bűvölet révületéből.

De ehhez a felnőtteknek is ki kell szabadulniuk az illúziókból, szédületekből, s el kell kezdeni nekik is újra megtanulni másként ünnepelni. Nem csak jóllakni, élvezni, hanem ünnepelni! És nem csak virtuálisan, hanem valóságosan! Nemzeti és keresztyén, s mivel sokvallású világban élünk, közlekedünk, szükség lenne a világvallások ünneptanára is megtanítani népünket, és az idegeneket is. Ez lenne a tolerancia igazi alapiskolája. És már az óvodában el kellene kezdeni az ünnepismeretet, a keresztyén, a nemzeti és a világvallások ünnepeinek, követőik „másságának” a megértetését.

A hétköznapok idői szívverései

Keresztyén ünnepeink visszahódítása önmagunk és gyermekeink, unokáink jövője védelmében és javunkra a mai nap parancsa. Örvendetes, hogy nemzeti ünnepeink mind gazdagabban és plasztikusabban kezdenek élni és hatni népünk tudatában és lelkében. Ugyanígy lenne jó ez a nagyhéttel, húsvéttal is. Hiszen minden ünnep és a vasárnap a nyugalom napja. Isten adta elénk, Ő rendelte: mert van ideje a munkának és az attól való megnyugvásnak, a pihenésnek. Ő jól ismeri az embert, s azt, hogy mire van szükségünk. De az ünnepek/vasárnapok ritmust is biztosítanak az egykedvűen múló időben életünknek. Ritmus nélkül pedig az élet visszahullana a káoszba, s az egyhangúság, a monotónia még betegebbé tenné az egyéneket és a társadalmakat. Az ünnepek az élet lendületét, továbblendítő alappulzálását adják, mintegy a hétköznapok idői szívverései. A kiégés ellen is védenek. Az ünnephez hozzátartozik az ünneplés. Nem önmagunkat, nem a munkát ünnepeljük, nem pártunkat, egyházunkat, hanem Istent, egyáltalán az Isten alkotta létezést. A mindenség ünneplése is minden piros napos alkalom. Amikor észbe kapunk, s felnézünk az égre. S talán egy-egy mesterséges fénytől, reklámoktól nem szennyezett pillanatban észre is vesszük a változatlanul ragyogó csillagokat fölöttünk, amiket honfoglaló őseink is láthattak évezreddel ezelőtt, akár egy-egy magas pusztai vagy hegyi éjszakában. És ez összeköt velük…

Az ünnep és a vasárnap egyben közösségi és egyéni emlékezés, emlékeztetés is. Keresztyének tavasz tájt ilyenkor a feltámadás történetére, a megváltás drámai históriájára, az új élet lehetőségének az eseményére, és esélyére emlékeznek, abból merítenek erőt a jövőre. A jelen idejűvé váló egykorvolt történések pedig valamiféle láthatatlan, erős tengely biztonságérzetét sugallják szívünkben. Az ünnepek igazi, eredeti tartalmára visszataláló ember pedig olykor rádöbben: múló egyéni, családi, közösségi, történelmi léte átformálásáért, felemeléséért mi mindent tett meg érte, előtte, helyette, javára Isten. Az Ő üdvtettei boldogításunkra maradandó értékeinket, sajátos magyar örökségünket és elhívatottságunkat is emlékezetünkbe emelik ilyenkor.

Ezért minden ünnep és vasárnap nekünk a keresztyén és a magyar erőgyűjtés alkalma is. És ez már a jövőnek, a holnapnak szól. Mert minden igazi ünnep a jövő erőműve. Eleink jó 1 000 éven át tudták ezt, ezért is kapcsoltak mindig vissza lelkileg, egyházilag az örök isteni erőforrásra.  Nem csak szokásból ünnepeltek, hanem létszükségletük volt a mennyei akkumulálás, „tankolás”, feltöltődés. Így a mennyei energiákkal ünnepről-ünnepre, hétköznapról-hétköznapra jutva sikerült az idők viharai közben is oltalmazni, megtartani, elócsítástól megvédeni lelki egészségünket, annyi pusztító politikai hatalom, leigázó külső támadás ellenére felvirágoztatni alkotó erőnket, és a remény fáklyáját továbbadni a következő nemzedéknek. Vajon mi képesek leszünk erre?

Ezredéves program az elpogányosodás ellen

Nem véletlen tehát, hogy bölcs és még ünnepelni tudó magyar eleink a szent vagy nagyhétről valóságos lelki térképet készítettek, hogy mindazt az értékes szellemi és spirituális kincset, amit ez a hét magában rejt, minden nemzedék számára hozzáférhetővé tegyék. S hogy erre a nagy utazásra évenkénti ritmusban meghívják a halandó sorsú, de örök életre eljegyzett honfitársaikat.  És az sem véletlen, hogy a templomok égbeszárnyaló tornyaikkal megemelték tekintetüket, de lelküket is.

Ma már egy-egy ünnepen újra idekondulnak szívünkbe a hitüket, magyarságukat őriző erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai harangok, a jóra is jól hasznosítható tv-s vagy rádiós istentisztelet és szentmise közvetítések jóvoltából. Így aztán kissé más emberként indulunk el az ünneptelen hétköznapok felé. E páratlan ünnepi lehetőségünk miatt is jogosan fogalmazunk úgy, ahogyan angolszász nyelvterületen mondják: nagyobb minden hétnél a nagyhét, a szent hét. S ezt idejekorán felfedezték keresztyén eleink is, akik Európa ma egyre inkább elpogányosuló, vagy visszapogányosuló földjein már a 3.-4. században kezdték átitatni a múló időt és a népek szívét a nagyobb, a szent és csendes hét mindennél értékesebb lelki tartalmával, égi energiáival.  

Visszaemberiesítő húsvétot mindenkinek!

Próbáljuk meg tehát ezt a nagyszerű és ünnepi örökséget mi is mind mélyebben és újra magunkévá tenni ébredő hittel most 2014-ben, s elfogadni ennek a nagyobb hétnek a visszaemberiesítő kincseiből éppen azt, amire közülünk kinek-kinek a legnagyobb szüksége van. Hogy ez mi, azt ki-ki gondolja át az előttünk álló csendes héten vagy e nagyobb hét csendesebb pillanataiban, otthon, templomban, akár a természet ölén.  Azért, hogy életünket a Győztes Krisztus ereje, ne pedig a húsvéti „nyuszizás”, netán az önkábítás szédülete hassa át csupán. Az ünnep frissítő lelki atmoszférájában megújuló, megújító nagyobb hetet kívánok minden magyarnak, családban és magányban, itt és a nagyvilágban!   A régiek igaz mondása summázza számunkra a lényeget: „Töltsd be az ünnepet lélekkel, lelkedet pedig az ünneppel!”…

Írta: Dr. PhD Békefy Lajos - a KDNP PM volt szervező és külügyi titkára