Uram, nem tudom, mennyit énekeltél,

néped zsoltárait, s más dalokat.

De ismerem panaszló, szelíden vádló szavad:

„Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok;

siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok”.

Hány furulyaszós éjszakád és zsinagógás,

hegyoldalas énekes órád volt?

Nem tudom. De nagyon jó lenne tudni,

hisz’ éneked és furulyaszód

mindig messzebbre szólt önmagadnál -

EZREDÉVEN ÁT,

ÖTSZÁZ ÉVEN ÁT,

s nem volt némító téridő határ...

Én most Neked szeretnék énekelni azokkal,

akik lelküket zendítették meg nagy neved dicséretére.

Uram, nem tudom, mennyi képet őrizett szíved

a gyönyörű Tibériás tengerről,

mielőtt az ég azúrja befogadta távozó lelked,

s a mezők liliomairól,

az égi madarakról,

amikor hunyó szemed  búcsúpillantásaival beölelted lelkedbe

azt a másik földet, és másik eget,

ami soha nem vetett ki magából.

Láttad-e keresztedről a hegynek sziluettjét,

ahol ragyogó fényruhát öltöttél magadra

kiválasztott tanítványaid előtt,

s beszívtad fáradt tüdődbe

a vándorlás pusztája felől Feléd fúvó forró szelet.

Észrevetted-e ott is az ég gondtalan madarait,

s visszaízlelted-e a vándorút mannás zamatát?

Engedd meg, most Uram,

 hogy Eléd vigyek színeket,

őszi múló fényeket,

hulltukban is pazar színű sárgákat,

vérvörös, halványzöld kontrasztokat,

elmúlásba tiport szürkéket,

s azok hódolását,

akik ecsetjükkel énekeltek Neked, siratták meg fájdalmaidat,

énekelték mennyfényű sorsodat.

Uram, én velük, az ecsetjükkel és zenéjükkel,

verseikkel és imáikkal

Téged áldók,

imádók

látomás-kincseivel hódolok most Néked,

mások kincseivel,

mivel tudom, Te nem veted meg nincstelenségem.

Passiós és oratóriumos,

és leheletté halkuló pianissiókban

térdre hulló dallamokkal jövök Hozzád,

s égi vággyal

vágyom látni a napokat, színeket,

évelőn át újra, meg újra,

s hallani a  zenéket,

melyek örökre lelkedben maradtak.

 

Ezért e reformációs, hitújításos őszi hónapban,

szent évünkben,

500 esztendő Via Dolorosás

és feltámadásos esztendőszázakat

tömlődbe gyűjtve,

hadd énekeljük Néked,

egyedül Néked

a hitvallók győzelmi ódáját,

imákat, hitvallásos szókat,

zsoltáros panaszokat és indulókat,

s a harmadnapra Feltámadottat

magasztalók

ősi zsoltárokat éneklő millióival kérem,

szépséged és igazságod, Igéid pásztorbotja

terelgesse lelkem és szavam,

lelkünk és szavunk

ezen az ünnepes héten,

éven,

s a földi végig

mindig Hozzád,

hogy mindig Veled

lenni legyen kenyerem,

halam és égi kincsem.

Uram,

hódolással, imával jövök Hozzád

e reformációs évben,

s mitől az idő teljessé lesz bennem:

Úr Jézus, szívemet hozom Eléd,
köszönöm, hogy nem túl késő még…

Szívemet hozom Eléd

nevedben keresztyén

magyar testvéreimmel,

akikre felkéklik még a Kárpát-medencei ég,

s kiknek még nem puszta rohanás,

hont,

otthont

hagyó menekülés,

hanem ünnep,

boldog ünneplés,

újjászületés

az, hogy Te élsz.

Áldassál ég és föld

Feltámadt Vándora, Jézus,

ki magad vagy az Út és a Cél,

s őrizz erre minket,

míg elpereg kezedből-kezedbe

az újabb ötszáz év…

 

Írta Dr. Békefy Lajos

az Úr református íródeákja