Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke 2019. március 15-én Aradon, az ünnepi megemlékezés szónokaként (Fotó: kdnp.hu)

Arad, március 15.

Tavasz és ősz.

’48 és ’49.

Pest-Buda és Arad.

A kezdet és a vég.

Tisztelt Emlékező Közönség, Nemzet- és Honfitársaim!

Tavasz van és ünnep. A természet megállíthatatlan ereje és csodája legyőzi a telet, erdők-mezők hirdetik, hogy újra itt az újjászületés.

És ünnep van, egy nemzet ünnepe, a magyar nemzet legkedvesebb ünnepe. Ma országszerte nemzeti zászlókat fúj a tavaszi szél, milliók viselik a kokárdát nemcsak az Anyaországban, hanem a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban és Erdélyben is, mindenütt, ahol magyarok élnek. De ne legyünk kishitűek, lobog az a nemzeti zászló, kokárdát viselnek ezen a napon a messzi földre került magyarok Amerikában, Ausztráliában, Európában, szerte a világban.

Mert tavasz van és ünnep, nemzeti ünnep.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jól döntött a rendszerváltás után az első szabadon választott Országgyűlés, amikor törvénybe iktatta nemzeti ünnepeinket. Meg is kellett ezt tennie, hiszen a sok évtizedes kommunista diktatúra el akarta törölni a múltat, múltunkat és vagy ki akarta törölni még az emlékét is a nemzet emlékezetéből, vagy kisajátítva próbálta meghamisítani. A bölcs döntés eredményeként három nagy nemzeti ünnepünk lett. A főünnep augusztus huszadika, Szent István és az államalapítás. Ez az ezer év nem csupán dicsőség és büszkeség, hanem felelősség is. Megmaradtunk az évszázadok viszontagságai után, harcokban, leigázásokban, három részbe szakadásban, csonkításban, mindenben, hát akkor most is maradjunk meg a globalizáció könyörtelen világában. Az ünnep emlékeztet, de üzen is: megmaradni!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A már említett rendszerváltás utáni első magyar országgyűlés arról is bölcsen döntött, hogy még két eseményt, egy XIX. századi tavaszit és egy XX. századi őszit emelt a nemzeti ünnepek rangjára. 1848 és 1956 rokon és összetartozik. Mindkettő szabadságot akart az idegen elnyomók ellen, és mindkettőt vérbe fojtotta az idegen túlerő. A bukás ellenére mégis mindkettő nemzetmegtartó volt: kivívta a világ rokonszenvét és csodálatát, és megváltoztatta az országot és a következő korokat is. Hiszen ’48 nélkül nincs nemzeti újjászületés, nincs kiegyezés, ’56 nélkül nincs rendszerváltozás.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékező Közönség!

Abban talán mindenki egyetért, hogy március 15. a legkedvesebb és legtisztább nemzeti ünnepünk. De nem volt ez mindig így. A szabadságharc vérbefojtása után évtizedeken keresztül szóba sem jöhetett a nyilvános ünneplés, mindenki csendben, családi körben emlékezett a szabadságharcra. Először 1898-ban iktatta törvénybe a parlament a ’48-as forradalom emlékét, az úgynevezett áprilisi törvények elfogadásának napját, április 11-ét emelve ünneppé. Március tizenötödikét hivatalosan csak 1927-ben nyilvánították nemzeti ünneppé, de ez sem tartott sokáig, hiszen 1951-ben a kommunista diktatúra feketebetűs hétköznappá degradálta.

Erdélyben és a Partiumban évtizedeken keresztül ennél rosszabb volt a helyzet, hiszen nyilvános ünnepségekről vagy iskolai megemlékezésekről szó sem lehetett. De a magyar emberek szívében és lelkében ott élt az eltitkolt ünnep, kitörölhetetlenül. Március 14-én este előkerültek a szekrények mélyéből a nagymamák kincsesládái, ahol a relikviák között a magyar kokárdák is lapultak. Másnap az emberek kabátjuk hajtókájának belső oldalára tűzött kokárdával indultak munkába. Március 15-én sokan gyűltek össze a templomban, ahol bujtatott célzásokkal utaltak bátor papok az ünnepre. Jó néhány lelkiismeretes tanár is beleszőtte aznapi irodalom- vagy történelemóráiba Petőfi, Bem és Gábor Áron tetteit.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke beszél az aradi Szabadság-szobor előtt 2019. március 15-én (Fotó: kdnp.hu)

Tisztelt Emlékező Közönség, Hölgyeim és Uraim!

A magyar nemzet ma ünnepel és emlékezik. Ünnepel Budapesten, Győrben és Debrecenben, kisvárosokban és falvakban. Ünnepel Pozsonyban, Kassán, Ungváron és Szabadkán. És ünnepel Párizsban, Londonban, Rómában, New Yorkban, San Franciscóban, Melbourne-ben, és mindenütt, ahol magyarok élnek.

Mi is azért jöttünk össze itt, Aradon, hogy ünnepeljünk és emlékezzünk.

Érezzük azonban, hogy a mi itteni ünnepünk különleges. A forradalom 1848-ban a pesti Pilvax kávéházban kezdődött, a szabadságharc pedig 1849-ben a világosi fegyverletétellel ért véget. Ezt rögzíti a történelemtudomány, de mi itt tudjuk, hogy ez így nem egészen pontos.

Itt állunk a Zala György alkotta gyönyörű Szabadság-szobor lábánál. Ha áttekintünk a Maros túlpartjára, tudjuk, hogy mi van ott: a vesztőhely. Másfél hónappal a harcok vége után Bécs kegyetlen döntést hozott, kivégeztette a magyar hadsereg tizenhárom tábornokát. Tizenhárom derék tábornok – akik közül sokuk nem is volt magyar –, adta életét a magyar szabadságért. Tizenhárom derék katona, akik utolsó napjaikban és óráikban is hősként, vértanúként viselkedtek. Olvasva utolsó leveleiket, üzeneteiket, elmondható, hogy dicső helyük van a magyar Golgotán és Pantheonban.

Tisztelt Emlékezők!

Tavasz és ősz.

Pest-Buda- és Arad.

A kezdet és a vég.

Felemelő Önökkel együtt ünnepelni és emlékezni. Bár az Anyaországban és a világon sokhelyütt lengenek a zászlók és mosolyognak a kokárdák, nekünk és csak nekünk itt, a piros-fehér-zöld mellett egy kis fekete szín is vegyül az emlékekbe. És mivel csak nekünk és csak itt, legyünk erre büszkék! Elődeink nagysága tartást ad. Arad mindörökre bevéste magát a magyar történelembe.

De ez azt a küldetést és felelősséget rója ránk, hogy ahogy akkor ők nem mondtak le a magyar megmaradásról, önrendelkezésünkről, jogainkról, úgy mi, mai magyarok sem mondhatunk le arról, hogy magyarként élhessünk szülőföldünkön, nem mondhatunk le önkormányzásunkról, nem mondhatunk le közösségi jogainkról.

Minden lehető alkalommal elmondom maguknak, a többségi nemzetekhez tartozóknak és a nagyvilágnak: nem vagyunk kevesebbek egyetlen más népnél sem. Ezért nem fogadhatjuk soha el, hogy vannak jogok, amelyek Európában, az Európai Unióban másoknak járnak, nekünk pedig nem járnak. Hogy van olyan, amit másnak lehet, nekünk pedig eleve nem lehet. Másnak szabad, nekünk nem szabad. Mi tisztelünk minden népet, de elvárjuk, hogy a mi népünket is tiszteljék. Tehát ami másoknak jár, az nekünk is jár, amit másoknak lehet, azt nekünk is lehet, amit másoknak szabad, azt nekünk is szabad!

’48 március 15-e, Arad üzenete: meg akarunk maradni, magyar életet akarunk élni szülőföldünkön és nem engedünk jogainkból!

Tisztelt Ünneplő Közönség, Nemzet- és Honfitársaim!

Ünnepeljünk tovább a magyar nemzet ünnepén, emlékezzünk Petőfire, Vasvárira és a Pilvax hőseire, emlékezzünk Kossuth seregére, és nem utolsósorban az aradi hősökre.

És ne feledjük: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!