Forrás: vasarnap.hu

A Kereszténydemokrata Néppárt kezdeményezésére 2012-ben az Országgyűlés január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította. Kitelepítésük ugyanis 1946-ban ezen a napon kezdődött az első budaörsi lakosokkal teli vonatszerelvény elindításával.

Nagy Imrére mártír miniszterelnökként emlékezünk, miután egy kirakatper során halálra ítélték és kivégezték, majd titokban a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában Borbíró Piroska néven eltemették. 1989. június 16-án, a tömegmegmozdulássá vált újratemetése a magyarországi rendszerváltás egyik emblematikus eseménye lett.

„Nagy Imre kommunista pártban betöltött szerepével és nézeteivel sokan nem értenek egyet, de Nagy Imre a halált választotta, hogy kiálljon a hazája mellett, és azzal, hogy nem tagadta meg a magyar népet, megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök tavaly júniusban.

Kevesen ismerik azonban a hős miniszterelnök másik arcát, amelyet a kommunizmus égisze alatt vitt véghez belügyminiszternként. A magyarországi németek kitelepítését az 1945. december 29-én közzétett rendelet, illetve a szervesen hozzá tartozó, 1946. január 4-i keltezésű, Nagy Imre által szignált végrehajtási utasítása mondta ki:

Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.

A rendelet kimondja azt is, hogy a mentességeket nem lehet alkalmazni azokra, akik magyarosított nevüket német hangzásúra változtatták vissza, vagy a Volksbundnak, vagy valamely fasiszta szervezetnek, illetve katonai alakulatnak tagja voltak.

Az áttelepülésre kötelezett személyeknek – tekintet nélkül arra, hogy az ország területén, vagy azon kívül tartózkodnak – minden ingatlan és ingó vagyonát a jelen rendelet hatálybalépése napjától   kezdődően  zár  alá  vettnek  kell  tekintetni,   a  tulajdonos (birtokos) abból semmit el nem idegeníthetett és azt meg sem terhelhette.

Az áttelepülésre kötelezett személyeket minden községben (városban) lakóházanként össze kellett írni és a közös háztartásban élőket családonként csoportosítva jegyzékbe kellett foglalni. Az áttelepülésre kötelezettek névjegyzékét pedig a község (város) hirdetőtábláján függesztették ki.

A végrehajtást szabályozó rendeletben az állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át. Ennek értelmében az „ártatlanok” számát ésszerűtlen módon, adminisztratív úton korlátozta.

Nagy Imre, a rendelet elfogadásának kormányülése előtt így nyilatkozott:

„A rendelet alapjául két körülmény szolgál. Egyrészt saját magyar nemzeti kötelezettségünk, hogy most végre a német lakosságot kitelepítsük. A másik pedig a szövetséges három demokratikus nagyhatalom határozata. (…) Egyrészt tehát történelmi feladatunk, másrészt pedig nemzetközi megállapodás kötelez a végrehajtásra.”