A vezérszónok a szónokok szónoka! Az ókor híres ékesszólója Arisztotelész a meggyőzésben, a választékos nyelvi formába öltöztetett logikus érvelésben látta a szónok célját és feladatát. Cicero a tanítást, a gyönyörködtetést és a megindítást jelölte feladatul. Az első nagy magyar beszédművész Pázmány Péter érvelésének logikája, mondatainak pompája sok-sok ezer embert győzött meg hitének igazáról. A reformkor nagy szónokai és politikusai – Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc – személyiségük hitelével, érveik biztosságával, romantikus szenvedéllyel formált és logikusan felépített beszédeikkel nyerték meg hallgatóikat.

Minél jobban ütötték a vasat, annál inkább szikrázott!

Arisztotelész kívánatosnak tartotta: a beszédmondók használjanak színes történelmi hivatkozásokat és képzeletbeli példákat. Utóbbival a T. Házban nem volt gond! Ajánlotta még: az üzeneteket a már meglévő hiedelmek és különböző érzelmek (harag, barátság, félelem, irigység, szégyen) figyelembevételével tanácsos kifejteni. E tekintetben is tündökölt a T. Ház! Fontosnak vélte: a szónok mutatkozzék egyenes jelleműnek és megbízhatónak. - Nem könnyű feltétel a Tisztelt Házban! Ám voltak, akik fejet hajtottak e kívánság előtt.

Az esztendő első felében 83 vezérszónok 119 alkalommal lépett az ékes szólás mezejére, remélve, hogy meggyőzik a becses hallgatóságot országmentő szózattal.

Voltak szónoklásra termett emberek. Ők azok, akik könnyen és gyorsan megtalálják a helyzethez éppen illő hangot, mondataik jól kapcsolódnak egymáshoz, személyiségük „kisugárzása” révén pedig meggyőző erővel bírnak. A T. Házban is ültek, ülnek ilyenek. A meggyőzés rejtett erőibe vetett hitük és a feltárásukért folytatott harc oly erős, hogy már-már maguk is hinni kezdték: csakugyan valós, amit mondanak.

Szóltak hosszan és szóltak röviden. Egy régi anekdota szerint, ha azt mondják: szónokolhatsz, ameddig akarsz, akkor nincs miért felkészülni; ha azt mondják: kapsz tíz percet, akkor legalább fél napot kell vele foglalkoznod; ha pedig azt mondják, két percig beszélhetsz, akkor készülj három napon át, hogy minden lényeges dolgot elmondhass. Volt, aki megfogadta, volt, aki nem.

A vezérszónok nem feltétlenül vezér, legfeljebb szűk kocsmai, családi, párt- és gazdasági körben, azt viszont mindenképpen sejteti, hogy az átlagnál jobban „szakért” ahhoz, amihez megbízói, támogatói nevében szólásra emelkedik. Tanácsolták többeknek: ha nem vagy mestere a szónak, írjál inkább hosszan! Volt, aki megfogadta, volt, aki nem.

 Volt, aki olvasta a mondandóját, akadozva, unalmasan, mások bele-bele pillantottak a papírjaikba, s voltak, akik fejből, látványos mozdulatokkal sorjázták az igét, s ember volt a talpán, aki tudta, hogy mikor jár a közepén, az elején, vagy a végén. Esztendők múlva, vagy még előbb, mégis büszkék lesznek rájuk az unokák, elvégre a nagymama, a nagypapa vezérszónokolt a Parlamentben. Bár lehet, már ma sem emlékeznek rá. Persze voltak közérthető, értelmesen követhető vezérszónokok, akik tudták, hogy mit akarnak, és képesek voltak azt közérthetően elő is adni.

Rég óta tudjuk: a jó szónok-politikusnak fölöttébb szüksége van arra a képességre, hogy megjósolja, mi fog történni másnap, a következő hónapban, a következő évben - és utána képes legyen megmagyarázni, miért nem az következett be.

A dualizmus idején a hosszan beszélő szónok mögé lopakodtak, gallérjába jégkockát ejtettek, s mindjárt benne akadt a szó. És akkoriban, ha valaki megakadt, a Ház elnöke megvonta tőle a szót. Napjainkban ilyen nem történhet, a Ház új szabálya szerint az észrevételekkel meg kell, várni a szónoklat végét. Csupán közbekiabálással, tapssal, füttyel lehetett jelezni. Tették volt sűrűn a T. Ház mindkét oldalán.

Lao-Ce  szerint a bölcsesség nem mások, hanem önmagunk uralása, mert jobb egy bölcs ember halk szava, mint egy ostobának a lármázása. Volt, aki hallgatott a kínai filozófusra, s voltak, akik nem, mert hiába bölcs dolog előrenézni, ha nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk.

Volt, aki mindjárt a kezdet-kezdetén körbehordta lázas tekintetét. Volt, akinek csillogott a szeme, s volt, akinek villogott. Volt, akire már ekkor is figyeltek. És voltak, akikre később sem. 

Volt, aki, szolidan, tudatosan szerkesztve, a meggyőződés erejével hitelesítette beszédét. És voltak, akik már a közepén elfelejtették, hogy mit is mondtak az elején, és csak a szereplés kedvéért ragadtak mikrofont, hogy láthassa befolyásos posztjukat a rokonság, a baráti- és az üzleti társaság.

Murphy óta tudjuk: ami megtörténhet, az meg is történik. Klasszikus siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel. Volt, aki időnként belebotlott a valóságba, de gyorsan feltápászkodott és tovább ment, „jó dolog a becsületesség, de fontosabb, hogy igazunk legyen.”  És voltak padsorok, ahol a leghatározottabban állították: nincs utálatosabb annál, ha a szónok képtelen felejteni, s ami még ennél is elviselhetetlenebb, ha folyton-folyvást emlékeztet!

Megbecsülni, s ha kell dicsérni mások kiválóságát fölöttébb nem könnyű. A meggyőzési taktika olyan gondolatokat közvetít, amelyekkel a befogadónak nem ellentétesek a nézetei. A Tisztelt Házban ilyenre csak elvétve volt példa: a pozitív ellenzéki javaslatok is negatívan hatottak a kormánypártok soraiban, s fordítva. Winston Churchill híres beszéde közben az ellenzék egyik női képviselője hangosan így szólt:

– Miniszter úr, ha ön volna a férjem, mérget tennék a kávéjába!

Churchill nagy nyugalommal levette a szemüvegét, és a várakozásteljes csendben így felelt:

– És ha én az ön férje volnék, meg is innám azt a kávét!

A jó hír elillant, a rossz nem távozott. Köptek sárt és minden mást. A T. Házban ugyanis nincs jobb hír, mint a másik oldalról szóló rossz hír. Minél jobban ütötték a vasat, annál inkább szikrázott. A média legnagyobb vígságára volt belőle bőségesen. Mondották is, nem kevés kárörömmel: a politikusnak néha illene tükörbe is néznie!

Volt, aki hitte, nincs nagyobb hízelgője az embernek önmagánál, és nincs jobb szer az önhízelgés ellen a baráti szókimondásnál. És voltak, akik szerint jobb felelősség nélkül a jót képviselni, mint felelősséggel helytelenül eljárni.

Volt, aki mennydörögve ostorozott, majd lágyan, szelíden szimpátiát ébresztett. És voltak, akik hömpölygő beszédeikbe, ékességként könnyedén illesztették a sallangot, s hitték magukról, Cató szép szavát: „a jó szónok csak jó ember lehet!”

Volt, aki szerint a siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel. Volt, aki  Goethe tanácsát követte: „a  nyugodt életforma titka, hogy az ember nem azt csinálja, amit szeretne, hanem azt szereti, amit csinál”, – nassoljon jó étvággyal mások tányérjából! És voltak viszont, akik szerint a félelmekben nem fogunk lemaradni. Nem tévedtek!

Volt, aki tudatosan nem rejtett fortéllyal, hanem közvetlenül és nyíltan alkotta beszédét, úgy, hogy a szavai párosával felelgessenek egymásnak, hogy a végső soron összecsengjenek, szavazáskor azonos hangokat zendítsenek. És voltak akik kerek-perec kimondták mi miért jó, s ellenezni miért ország romboló. Viszont a szemben ülők sem titkolták: mesebeszéd ez az egész, hangzatos étlap csupán, mert hiába a sok szakács, ha üresek a kamrák.

Vezérlő szónokaink Kosztolányi Dezső tíz legszebb szavát fölöttébb elvétve használták, („láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír”), s ha mégis, egészen más kontextusban.

A tények általában csak komplikálták a lényeget. Példabeszédként idézik: meghal egy ember, felkerül a Mennyországba. Csendesen telnek napjai, ám egyik napon valami halk csilingelést hall. Nem tudja mire vélni a dolgot, megkérdezi Szent Pétert.

– Tudod, fiam, ha valaki a földön hazudik, akkor mi csilingelünk egyet, hogy mindenki tudjon róla – válaszol Péter.

Most viszont nagy a csengés-bongás, harangzúgás. Nagy az ijedelem a mennyországban. Szaladnak Szent Péterhez: mi történt?

– Semmi különös, csak a földön megkezdődött a választási kampány!

Volt, aki szónoklata befejeztével elégedetten körbenézett, vélvén: amikor a sasok hallgatnak, a papagájok kezdhetnek fecsegni. És voltak, akik figyelve szavaik fogadtatására, beszédük végeztével Arisztotelészt idézhették: „szóltam, meghallgattatok, értitek, ítéljetek! ”  A „szóltam-ot” gyakran kísérte: minek? Az „értitek” és „ítéljetek” viszont nem okozott gondot: tapsoltak, dörömböltek. Amit lelket üdítő dalként üdvözöltek az egyik oldalon, károgásnak minősítettek a másikon. Illyés Gyula szavait juttatták észbe: olyanok voltak, amilyennek látszottak!

Top 12

A jó hír elillant, a rossz nem távozott

Keresztes Sándor a KDNP nagy öregje tanácsolta még a rendszerváltás hajnalán: „Bízni és hinni kell a jóban, nem tündökölni!”  Összeállításunk különlegessége: rákattintva a „témát” követő számra, eredetiben olvashatóak az emlékezésre, emlékeztetésre vagy feledésre méltó vezérszónoklatok.